Móra Ferenc: Tiborc vára

Tiborc várának ma már csak az omladékát lehet látni az erdélyi havasokon, azon a tájon, ahol az Aranyos vize ered. Körös-körül mindenütt falvak fehérlenek a hegyoldalakon, s fehér lelkű, nyájas, jó emberek laknak a fehér házakban. Akármelyikük szívesen elmondja a Tiborc vára történetét.

Pár száz évvel ezelőtt még vándor se igen járt erre. A falucskák helyén mindenütt ősrengetegek ringatták koronájukat, szarvasok, medvék, bölények komor tanyái. Csak a völgyekben kucorgott egy-két viskó: télidőben odahúzódtak azok a kecskepásztorok, akik ezen a tájon tengődtek.

Abban az időben vetődött erre a tájékra egy felvidéki nemesember. Ősi fészkéből kiüldözte a török, földönfutó lett feleségével, kicsi fiával együtt. Itt a székely hegyek közt megállapodott, megmaradt pénzecskéjén nyájat szerzett, kerekített egy kis tanyát, s hamarosan úgy beleszokott a pásztoréletbe, mintha sohase lett volna kardforgató nemes úr.

Hanem azért a székely havasok csak nem tudták elfelejtetni vele a gömöri szelíd hegyeket. Addig sóvárgott vissza közéjük, hogy utoljára  is beleszakadt a szíve a nagy vágyakozásba. Halálos ágyán az volt utolsó szava:

-      Asszony feleségem, Tiborc fiam, gyönge kis árvám, mi lesz veletek, ha én itt hagylak benneteket?

Az lett abból, hogy most már Tiborc vette kis kezébe a pásztorbotot. Nap égette, eső verte, vihar tépázta. Fehér orcája lesült, gyenge lábát szikla összehasogatta, selyemhaját szélvész megkuszálta, hanem azért ő oda se nézett semminek. Egész nap őrizte a nyájat, s mikor estenden az anyja ölébe hajtotta a fejét, biztatva nézett rá fekete szemével.

-      Ne félj, anyácskám, emberszámot teszek én már!

S imádkozás után, mikor végigheveredett földre terített subáján, mindig föltekintett az égre, mintha az édesapja szemét keresné a csillagok közt.

-      Meg vagy-e velem elégedve, apácskám?

S mintha apja szava felelt volna a bükkerdő éji zúgásában:

-      Meg, fiam, meg vagyok!

De egy este, mikor hazatért, nem várta az ajtóban ölelő anyai kar. Beteg szíve fektette ágyba anyját, oda is szögezte heteken keresztül. Néha olyan sebesen dobogott, majd megszakadt, azután meg egyszerre elállt a verése.

-      Meghalok, kisfiam, meghalok! – lihegte kiszáradt ajakkal a beteg.

A gyerek pedig sírva bolyongott a kunyhók közt: ki tudna az ő anyjának orvosságot? Az utolsó kunyhóban azt mondta neki egy százesztendős pásztor:

-      Kisfiam, fűben-fában rejtette el Isten az orvosságot. Az Átok-szikla tetején terem az aranylevelű szívvirág. Semmi más a te anyádat meg nem gyógyíthatja. De ember oda el nem juthat. Szarvas is leszédül arról a meredek oromról, azért a neve: Átok-szikla.

-      Én pedig szakítok abból a csodatevő virágból! – pirult ki a gyerek arca, s meg se állt, míg az Átok-sziklához nem ért. Borzalom volt arra rátekinteni is. Úgy meredt az ég felé, mint valami mutatóujj, rémítő szakadékok tátongtak az oldalain, mint fekete sebek, s csúcsán szinte világítottak a szívvirág aranyszirmai.

A fiú föltekintett az égre, fohászkodott egyet, s nekiindult a bércnek, amit tán még soha nem taposott emberi láb. Sok helyen térden csúszott, tüskebokorba kapaszkodott: százszor is megtántorodott, de mikor az anyjára gondolt, mindig megerősödött a szíve. A melle zihált, a halántéka lüktetett, mikor a csúcs tövébe ért. Óriási sziklatábla ingadozott a lába alatt, arról kellett felugrani a csúcsra. Behunyta szemét, s mire kinyitotta, már akkor ott állt a virágok közt. Aranyos kelyhük alázatosan simult a lábához.

Egyet leszakított belőlük reszkető kézzel, visszafordult, és sikoltott olyat, hogy lehallott az anyja kunyhójáig. Ugrásával kimozdította helyéről a nagy ingó követ, s az most mennydörögve gurult le a lejtőn. Helyéből forrás fakadt, s csattogva-csurogva zuhogott le a völgybe.

A nagy zajra előfutottak a pásztorok, s ijedten csapták össze a kezüket. S a szél fölkapta a hangot, s Tiborc halálsápadtan hallgatta a kétségbeesett lármát.

-      Odavan, vége van! Onnan most már le nem jöhet!

Mi haszna tépte le a csodatevő virágot, ha le nem viheti? Ő elvész idefönn, anyácska meghal – hogy számoljon ő be apácskának, ha találkozik vele az égi mezőkön?

Nem sokáig gondolkozott, kihajolt a szikla szélére, s meglengetve kezében a szívvirág hajlós szárát, lekiáltott a pásztoroknak:

-      Jó emberek, én most leugrom innen, akárhová esem, keressetek meg, s vegyétek ki kezemből a virágot! Gyógyítsátok meg vele anyácskát, s engem temessetek apácska mellé!

Azzal Istennek ajánlotta lelkét, s leugrott a tátongó mélységbe. S úgy esett le, hogy egy hajszála sem görbült meg neki. Jó szívéért vele volt az Isten. A pásztorok közt akadtak, akik látták, hogy az angyalok terjesztették alája szárnyukat, mikor leugrott.

A csodavirág csodát tett: meggyógyította az anyját. Az Átok-sziklát azóta Fiúk sziklájának hívják, a rajta fakadt patakot pedig Aranyosnak, mert vizében annyi volt az aranypor, hogy az egész táj meggazdagodott belőle. Tiborc is dúsgazdag ember lett, büszke várat építtetett a sziklán, s ott élt sokáig szülőjével együtt az egész vidék szeretetében.

Nevét ma is őrzik a romok, emlékét pedig a szikla, a mindenható fiúi szeretet tanúja. Csúcsán ma is virít egy-két szívvirág, aranykelyhével ingva-lengve a régmúlt időkről suttogó esti szélben.