Elüldögélni délben ebédlőd asztalánál,
a napsütötte kertre kitárva ablakod,
a fény- és almaillat amíg puhán alászáll.
Idézni halk szerelmet, egy régi dallamot.
Kortyolni tiszta vízből, s elnézni, hűs pohárod
ölén a kis tanyának sok árka mint szalad.
Érezni egy barackon, mily gömbölyű világod.
Tudni, hogy minden elvész, s hogy minden megmarad.
Belátni végre: minden csak az, ami: az édes
kalács, a méz, a napfény merengő arcodon.
Nem lenni több, csak ember, ki egy virágot tépdes,
s ki egy nevet kapargat a bolyhos abroszon.
/Ford.: Szőnyi Ferenc/
a napsütötte kertre kitárva ablakod,
a fény- és almaillat amíg puhán alászáll.
Idézni halk szerelmet, egy régi dallamot.
Kortyolni tiszta vízből, s elnézni, hűs pohárod
ölén a kis tanyának sok árka mint szalad.
Érezni egy barackon, mily gömbölyű világod.
Tudni, hogy minden elvész, s hogy minden megmarad.
Belátni végre: minden csak az, ami: az édes
kalács, a méz, a napfény merengő arcodon.
Nem lenni több, csak ember, ki egy virágot tépdes,
s ki egy nevet kapargat a bolyhos abroszon.
/Ford.: Szőnyi Ferenc/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése