Vége a napnak.
Szíven szúrta egy hegyes jegenye,
nap-szívét döfte át, csorgott a vére,
s a szittyósban zavaros tócsákba gyűlt.
Én vagyok a jegenye, és felettem
a felhő, benne nincs se fény, se villám.
De jól van így,
sudáran, némán tartom a homályt,
s örülök, hogy a piros nap halott.
Én döftem át
mert így kellett, ilyen feketén, porosan
néznem tüzét.
De ha reggel újra fölviharzik,
átkozódom, s a tikkasztó, piros
nap ellen ágaskodom újra.
/Ford.: Lator László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése