Így, - három nap még, s látom őt,
s egy éj, - de hisz az éj rövid,
s két óra ráadás, - és itt a perc,
s megint a régi, hű sziven heversz,
mely szivedről törött le, és
melyen még, ím, friss a törés:
illesszük össze, s egybeforr a rés!
Egy év, amíg e pár nap eltipeg!
De legalább az éjek rövidek!
S mint lenge hold az éj egén
a keskeny, karcsú, drága fény:
kelsz, s fénylik éjlő életem,
s csak téged látlak, és nekem
te vagy csak földem és egem!
Ó a súlyos, bomló hajak
illattal s hővel hulljanak,
mint régen, szőke és setét
zengéssel szikrát szórva szét:
e hajhoz arcom hányszor ért
a drága hőért s illatért,
s mily fénye volt, meg árnya, - mert
barnán büvölt s szőkén levert,
mint ó művész, ha tust s aranyt kevert…
S ha tán zord szó int: „ Pár nap, és
egy világ is romokba dől,
hát még a halk reménykedés?
Örülj, ha míg vársz, gyász nem öl!” –
s ha gyáva szó ijeszt: „ Kevés
talán e három nap s egy éj,
hogy árny törjön rád s szenvedés,
de évek jönnek, meredély
véletlenekkel és kevély
balsorssal, hogy rút véget érj !” –
nem félek: ó te drága „mersz!”,
vidíts, ki vaksi bút leversz,
három nap s újra látom Őt,
s egy éj, de hisz az éj rövid,
s két óra ráadás, - és itt a perc!
/Ford.: Tóth Árpád/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése