Nem kell, mi szeretett
s édes volt ifjuként:
látom, nem illenek
koromhoz semmiképp,
elhagynak vágyaim,
minden hóbort szökik:
és az idő útjai, ím,
hajam ősszé szövik.
A vénség sunnyogón
körmölt rám ráncokat:
s a boldog élet eloson,
hogy nyoma sem marad.
Múzsám sem andalít,
miként valaha rég:
kezem, tollam sem adja, mit
soká adott s igért.
Az ész megtiltja hát
a léha rímelést:
és napról napra rámkiált:
e játékból elég.
A homlok csupa ránc,
barázdaszelt az arc:
totyogó vénség vesz lakást,
hol ifjuság kihalt.
Halálnak hirnöke,
látom, nyargal felém:
kívánja köszvény, asztma, keh,
hogy méltón várjam én.
Ásód, kapád, kitedd,
s a szemfedőd elő:
agyagház kell annak, kinek
ilyen vendége jő.
Már hallom a papot,
harangja zengedez:
szomorú munkám hagyjam ott,
az élet rendje ez.
Megkötnek őreim
- ez ifjan tréfa volt -,
s felejtés várja poraim,
mint ki sohase volt.
Itt hagysz hát, ifjuság:
soká hordtam jeled:
használja a duhaj kupát
a rá érdemesebb.
Ím, e tar koponya
borús gondokra készt:
kitépi a hajlott kor a
dús, ifjonti vetést.
Lelkem e kínjait
szépség béklyózta rám:
s hajóm amaz országba vitt,
mely első hazám.
S utódaim, ti meg
másban ne bízzatok:
úgy, ahogy porból lettetek,
porrá kell válnotok.
/Ford.: Jékely Zoltán/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése