Google+ Followers

2014. október 26., vasárnap

John Keats: La Belle Dame sans Merci




Mi lelhetett, szegény fiú?
Magadba bolygasz, sáppadón –
Madár se zeng már, kókkadoz
a nád a tón.

Mi lelhetett, szegény lovag?
hogy arcod bánattal csatás? –
A mókus csűre telve, kész
az aratás.

A homlokodon liliom,
lázharmat, nedves fájdalom:
s arcod szegény rózsája is
fonnyad nagyon.

Egy hölgyet láttam a mezőn,
szépnél szebbet, tündérleányt:
a haja hosszu, lába hab,
és szeme láng.

Kötöztem néki koszorút,
kösöntyüt, illatos övet:
s lám, édesen nyögdell felém
és rám nevet.

Lépő lovamra ültetém,
szemem egész nap rajta volt:
ő tündérnótát énekelt
s felém hajolt.

Majd gyüjtött manna-harmatot,
vadmézet s ízes gyökeret,
s szólt idegen nyelven – talán
azt, hogy szeret.

És tündérbarlangjába vitt,
és sírt nagyon, sóhajtozott:
s én négy csókkal vad, vad szemét
lezártam ott.

S álomba dudolt engemet,
s akkor álmodtam – jaj! talán
utolsó álmom – a hideg
domb oldalán.

Sok királyt láttam, herceget,
arcuk sápadt, szemük irígy,
s szóltak: „La Belle Dame sans Merci
büvölt el így!”

És láttam éhes ajkakat
szörnyű intéssel nyílni rám:
és fölriadtam a hideg
domb oldalán.

És jaj! ezért időzöm itt
magamba bolygva, sáppadón:
bár nincs madárdal, s kókkadoz
a nád a tón.

/Ford.: Babits Mihály/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5