Ragad a folyó fellázadott árja,
Nagy veszélyben van rajta csónakom,
Örvénybe viszi vagy sziklához vágja,
Vagy tán majd partra dobja? Nem tudom.
Lelkem a multon elborongva szárnyal
Beteg hattyuként, mely dalolva száll,
Hol megpihenjen néha fájdalmával,
Egy zöld oázra sehol sem talál.
Elpusztult minden, mint a Szaharában,
Midőn átzugta a Számum szele,
Esőt kiván a föld, a hol aszály van,
Reményt a sziv, ha vérzik benseje.
Remény, te lelkem ámitó tündére,
Mit igérsz nékem a jövőre még?!
Ne szólj – hogy higyjek szavadnak, már vége,
Mit értem vele, hogy eddig hivék?!
Hazug vagy: csöndes boldogság ölében
Igértél hirben tündöklő nevet,
És most, ha majd lenn aluszom mélyen,
A szél sohajt tán csak sírom felett.
Ha csillag vagy, ne csalogass álfénynyel,
Ha fa, lombod csak maradjon avar,
Lelkem nyugalmát oh ne tépd már széjjel,
Meddő hajtásod, jobb ha nem zavar.
Ragadj csak tovább sors lázas hulláma,
Ragadd velem a gyönge csónakot,
Temesd örvénybe, vagy vágd egy sziklába,
Ha partra többé már nem dobhatod.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése