Egy kertben egy érző plánta nőtt
harmattal a szél dajkálta őt
legyezőit a fényre kitárta mind
s az éj csókjaira lezárta megint.
És már a tavaszt érezte a kert,
hogy szerte szerelmek szelleme kelt
s mély tél-álmokból a föld sötét
keblén fű, virág emelte fejét.
De egy sem rezzent oly epedőn
se kertben, sem erdőn, sem mezőn,
őzként kit déli mámora hív,
mint ama Plánta, a Szenzitiv.
A gyepen, melyet langy zápor vert,
friss hóvirág és viola kelt,
s hallhattad, mint zenébe a dalt,
hogy illatuk illatába halt.
S az anemóna, s a karcsu sok
tulipán, s, legszebb, a nárciszok,
ki mind a patak tükrébe figyel,
míg önnön szépségén eped el:
s mely gyenge korától oly finom
s vágytól oly sápadt, a liliom,
hogy szirma remegő fénye kibuj
enyhezöld takarója alul:
s a jácint, hószinü, kék s bíbor,
kinek ujdonat harangjaiból
oly kényes, erős, lágy hang zenél,
hogy érzékünkbe mint illat ér:
s a rózsa, fürdeni vetkezett
tündér gyanánt, ki a mély mezet
sziromként bontja ki, míg sugár
szépsége lelke meztelen áll:
s a varázsvesszejű tűzvirág,
emelve holdszínű poharát
mint egy bacchánsnő, míg szeme mint
harmatos csillag, az égbe tekint:
s a jázmin és tubarózsa száz,
kiknél több-illatu nem nyíl más,
nőtt dúsan e kertben, s távoli
klímáknak ritka virágai.
/Ford.: Babits Mihály/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése