Percy Bysshe Shelley: Csüggedt nápolyi stanzák

Ragyog a kék ég melegen,
hullámok tánca felszökell,
havason, kéklő szigeten
bíbor-hatalmú dél tüzel,
míg száll a föld párája fel,
lebeg a rügyön és új csirán:
egy kéj száz hangja zsong közel,
madár és szél és óceán,
a Város hangja is halk, mint a halk magány.

A tapodatlan vízfenék
földjén bíbor meg zöld a gyom,
a hab mint csillag-buborék
csillan a déli partokon:
magam ülök a homokon,
a tenger tündöklése táncol,
egy édes dallam monoton
ütemmel kél az óceánból.
Ha még egy szív velem lobogna fel e lángtól?

Jaj, nincs egészség, nincs remény,
jaj, nincs békém, se kinn, se benn,
a lélek kincse sem enyém,
a szemlélődés fénye sem,
mely ott ragyog a bölcseken -
látom, már minden másoké lett,
hatalom, hír és szerelem,
másokra mosolyog az élet -
ezen a lakomán helyet már nem remélek.

De most szelíd a csüggedés,
akár a habok és szelek,
szeretnék most ledőlni és
zokogni mint egy kisgyerek,
míg majd a halál közeleg
s úgy hallom, mint egy halk zenét,
a langy szélben megdermedek,
s halódó agyam érzi még
zúgni az óceán örökös ütemét.

Majd szánnak akkor, azt hiszem,
mint én az elmúló napot,
melyet most koravén szivem
ilyen panasszal zaklatott.
Szánhatnak, mert én az vagyok,
kit nem szeretnek, csak siratnak -
de amit ez a nap adott,
élvezzük most, s tüntén a napnak
tovább él gyönyöre a gyönyörű pillanatnak.

/Ford.: Vas István/