Nem sírta el könnyét szemem,
erős voltam, te gyönge voltál:
szemedbe néztem, ámde nem
láttam messzebbre bánatomnál.
Mily fénnyel tündökölhetett,
mily szánalommal a szemed.
Lelkem dühét csititgatom,
önmagát tépi, visszafogja,
nyögni se mer a fájdalom,
a létezés szomorú foglya.
Takargatom - pedig ki lát? -
a megvetett agóniát.
Te is csak élnéd életed,
nem kérnél mást, magadra hagyva,
jutalmul csöndes éveket,
s engem ért szerelmed jutalma,
kínból - sokáig senki sem,
s fölébresztett a szerelem.
Szavad szivemre rászakadt:
szánalom, béke gyöngy-esője
félholt virágra, ajkadat
megcsókoltam - szemed beszőtte
sötét hálóval eszemet,
a kínt kezed bűvölte meg.
Boldogság alig jut nekünk,
csak kétely, szorongás, veszélyek,
szó, csak szóban enyhülhetünk,
téveszme, vád hozzá se férhet
szerelmünkhöz, s ha semmi más,
tán akad majd vigasztalás.
De kedves vagy, szelíd, de jó.
Csak jelenléted által élek.
S ha el is futsz, mindenható
szivedet is már visszakéred,
s a harag maszkját fölveszed -
csak hogy takard szerelmedet.
/Ford.: Tóth Judit/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése