Robert Burns: Bánatra születünk

November volt, erdő, mező
kopasztott meztelen,
Ayr partján kószáltam én
hűs, nyirkos estelen,
és szembejött egy ember ott,
fáradtan lépkedő
galambősz, gondterhelt öreg,
arcán ezer redő.

"Hova, te ifjú idegen?
- a vén bölcs így beszél -
a gazdagodás vágya hajt,
vagy víg kaland a cél?
Vagy gondoktól űzetve mégy
világgá ily korán,
velem együtt, hogy búslakodj
az ember nyomorán?

Már nyolcvanadszor látom én,
hogy téli nap borong
a kényúr birtoka fölött,
ahol, mint a bolond,
sok százan egyért dolgozunk,
neki szántunk-vetünk -
azóta csak azt látom én:
bánatra születünk.

Haj, hogy herdáljuk az időt,
míg ifjúság hevít!
tavaszidőnket, életünk
legdrágább éveit!
És balgaságra balgaság,
tombol őrületünk,
hogy százszorosan lesz igaz:
bánatra születünk.

Ne csak az élet tavaszát
s nyarát tekintsd, fiam,
amíg hasznot hajt valaki,
addig igaza van,
de nézz rám! gond és szenvedés
ha megtört, jaj nekünk,
vénség, nyomor mogorva pár:
bánatra születünk.

Ha szerencsés is egynehány,
csak a külszín ragyog,
igazán ők se boldogok,
a gazdagok, nagyok.
Ó, és milyen tömegnyomor
idebent, odakint!
Tanuld meg a leckét, fiú:
bánatra születünk.

Egy testben mennyi fájdalom!
s mi még hozzáadunk,
tetézzük még a bánatot,
a szégyent, mi magunk!
és szemforgatva égre néz
az emberszeretet,
az embertelen ember így
búsít százezreket.

Nézd, a túlhajszolt páriát,
nyomora kergeti,
embertársának esdekel,
adjon munkát neki,
s az ezt se adja meg, kevély
kukac, mit bánja ő,
hogy otthon éhes-rongyosan
sír a gyerek s a nő.

Ha azt, hogy úr kutyája légy,
természet rendelé,
lelkedbe szabadság-hitet
mért ültetett belé?
Ha nem: mért kínoz és aláz
kegyetlen elnyomód?
Ember embert mért keserít?
És mért van erre mód?

Meg ne zavarja ám, fiam,
ifjú elmédet ez,
itt csak egy szólt a többiről
és pontot az se tesz!
Meg se születne biztosan
szegény robotoló,
valami kárpótlás ha nincs,
amiben hinni jó.

Szegényembernek, ó, Halál,
legjobb barátja vagy!
Úgy várom már, hogy roskatag
testemnek nyugtot adj!
Gazdagnak ünnepét szeged,
hát fél is tőled ő,
de áldja nyugtató kezed
a fáradt küszködő."

/Ford.: Nadányi Zoltán/