Thomas Hood: A sóhajok hídja

Im, egy boldogtalan
élet után
itt fekszik oktalan
ez a leány!

Vigye és tegye le
lágyan a kar:
szobor a termete,
szép, fiatal!

Ruhája mocskos,
rátapad, lucskos
ingéből víz csepeg
most is a hídra:
vigyétek, emberek,
szánva, ne szidva!

Nem kéne turkálni,
sorsába furkálni,
ez itt a vég:
többé nem becstelen,
nem maradt rajta szenny,
csak ami szép.

Ha nagyot bukott is,
Éva maradt -
Töröld le, ott is,
ajkán, a sarat.

Fésü alól haja
hogy kibomolt!
Emberek óhaja,
szomorú sóhaja
kérdi: ki volt?

Apja ki volt? Hol az
anyja? Zokognál,
húga vagy öccse, ha
most vele volnál?
Vagy tán a szíve volt
másé, ki híve volt
a több amazoknál?

Jaj, de hát ritka a
szeretet titka, a
krisztusi kincs!
Óh, milyen gyász neki:
itt a sok ház, s neki
otthona nincs.

Húga, a bátyja,
nem védte családja,
mint azelőtt:
betölt a nemezis:
kedvese, esze is,
az Isten keze is
elhagyta őt.

Hol sűrű rendben
ring a vizekben
a lámpafüzér
s paloták sora dobja
fényét a habokra,
ott állt s beragyogta
a hontalan éj.

Zord tavaszi szél
riogatta vacogva,
de hívta az éj
s a sötét csatorna:
az élet szörnyűség,
a halál őrültszép!
És visz a vágy -
akárhol, akárhol,
csak itt ne tovább!

Leugrott! Őrület!
Vad folyó, jéghideg,
halálos íz -
ha ugrott, te lökted,
mindig zúg előtted,
a gaz férfi! a víz:
nyeld te is, fürödj meg
benne, ha bírsz!

Vigye és tegye le
lágyan a kar:
szobor a termete,

 szép, fiatal!

A halál rabja már
és minden tagja már
merevedik:
nyujtsuk ki rendesen
s te fogd le csendesen
nagy szemeit.

Mibe sárlepett
szem belelát,
aminek tükre lett
a végző rémület:
a túlvilág.

Űzte a vad láz régen,
megölte gyász, szégyen:
mostoha világnak
árvája - de már csak
a béke övé.
Kulcsold imára
kezét simán a
szíve fölé!

Legyen, égbe ha ér fel,
töredelmes és bús,
s vállalja bűnét el
az üdv ura, Jézus!

/Ford.: Szabó Lőrinc/