Szivem most oly kedvvel telik,
hogy már csodáknak képzelem kinyíltát:
mert könnyen megtörténhetik,
hogy vágyaimra végre úrnőm írt ád:
s megérve majd szerelme bírtát,
lelkem a napba fellebeg. Királyném, boldogíts hát!
Már hányszor megtörtént velem,
hogy az örömtől szikra gyúlt szememben,
mihelyt e szépség megjelen.
A tél gyötrelme sem jutott eszembe.
A téltől bújna minden ember,
s úgy tetszett, mintha télből is miránk május nevetne.
Ím, ezt a boldog éneket
küldöttem el úrnőm tiszteletére.
S bár elmaradt a köszönet,
szolgáljon csak őnéki örömére.
S ám búsítsa szivem cserébe:
baj az, ha néha kínt okoz? Örömre váltja végre.
Eltántoritni a világ
szép álomtól hiába is kivánna.
Ha elszakadnék tőle, hát
szivem ily tisztaságra hol találna,
ki álnokká sohase válna?
Dicsérem őt, ki szép, miként Heléna és Diána.
/Ford.: Jékely Zoltán/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése