Ugyan, csak nincsen meglepetve,
hogy ért bár nyolcvan tél utol,
Múzsám, a vénhedett, a gyenge,
még egyre verseket dudol?
Van, hogy egy foltnyi zöld kilátszik
a rétből, melyet jég takar:
a természetnek vigaszt játszik.
Igaz, hogy elszárad hamar.
A szép napok múltán is olykor
meg-megcsiccsen még egy madár:
igaz, nem oly lágyan, vigan szól:
nem párját hivogatja már.
Így – alig illik bár kezembe –
fölveszem én a lantomat:
így próbálgatom hangomat,
mielőtt végleg berekedne.
„ Halódva, végső búcsumon
karolni téged szeretnélek,
szemem szemedbe kulcsolom”
mondta Tibullus kedvesének.
Mégis, ha végleg alkonyul,
s a léttel a lélek is hunygat,
lesz kedvünk nézni galambunkat,
karunk akkor is érte nyúl?
Biz elfeledjük mindahányan
legénykedésünk mint vala.
Örül halandó valaha
találkának a hideg ágyban?
Kedvesünkre is sor kerül,
feledni, mily szép volt a teste,
s hogy csak a szerelmet kereste,
feküdni örök éjbe dül.
Születünk, élünk e szép völgyben
s meghalunk. Sétálunk soká
a semmiből jövet…hová?
Tudja az isten, drága hölgyem.
/Ford.: Illyés Gyula/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése