Széltől nem térül el a hab,
csak zúg az athéni sírja alatt:
s a sír a szirt fölött ragyog,
köszönt megtérő csónakot,
s hiába védett földnek int:
Mikor szül ilyen hőst megint?
* * *
Szép táj! Minden évszak meleg
mosoly - ó, áldott szigetek:
fönn, Kolónoszból nézve mind
üdvre vidítja sziveink,
s magányt is gyönyörrel telit.
Lágy gödröcskék, az óceán
arcán hegy-ábrák, fény meg árny,
mit víg ár-apály kelt, ekképp
mosván Kelet hab-édenét:
S röpke széltől ha néhanap
a kék kristály-víz felhasad,
vagy fákról szirmok szállanak,
mi jóleső a lenge lég:
illatokat költ s hord feléd.
Mert - hegy-völgyön - Rózsa lobog,
Csalogány Szultánája ott,
szűz, kiről zengő dallama
fenn hallik ezer szózata,
s kit híve regéje pírba fog:
Csalogány s kert úrnője, a Rózsa
állva szelet, s fagytól megóva
Nyugat telétől messze, itt,
hol szél és évszak mind szelíd,
természet-adta édességet
ont, vissza, lágy tömjént az égnek:
s hálás - víg mennynek adja át
szép szinét s illatsóhaját.
S él nyári virág töméntelen,
s árny, hol megfér a szerelem,
s nyughelyül barlang száz akad,
mely kalózt vendégként fogad:
míg az öbölben lent a bárka
lapul békés hajóra várva,
a víg tengerész gitárja peng,
s esthajnalcsillag áll odafent:
ím, lopva, halkan ott evez,
sziklás part árnyán ott szerez
zsákmányt az éj zsivány-csapatja,
s refrénként jajszó kél a dalra.
Furcsa - a Természet ehelyt
istenek otthonára lelt,
annyi gyöngéd báj járja át
teremtett paradicsomát:
s bútól bódult szenvedelemmel
ezt rontja vadonná az ember,
mint barom, a virágra lépve,
mely egy órányi küszködést se
kíván, se művelő kezet,
hogy nyíljék tündérföld felett,
kipattan, s még gondot sem ad -
kíméletét esdekli csak.
Furcsa - hol békés, mind mi él,
gőggel támad a szenvedély,
s kéjvágy, rablás a szilaj ur,
s a szép táj homályba borul.
Tán egy démonhad győztesen,
szeráfokat leküzdve fenn,
égi trónra ültette itt
a pokol örököseit:
oly bájos e kép, s ugyanott
oly átkos irtó zsarnokok!
Ki már hajolt holt nő fölébe,
hogy holta napja se telt még be,
a nemlét első napja, nem
s a vész, kín végső napja sem
(mielőtt ujjával az enyészet
letörli vonásait a Szépnek),
s látta az angyali derűt,
a békét, melyben elmerült,
s a csöndes arc bágyadt, szelíd,
mégis kötött vonásait,
az - ha nem lenne ez a tört szem
mely már nem sír, csábít s lobog,
s a hűlt homlok, mely kő-konok,
hol Rombolás dermed közönyben,
döbbentve a gyászoló szivét,
s árasztva rá itéletét,
mely sorsa lesz, bár rettegett:
ha nem lennének mindezek -
kétkedhetne, egy percre tán csak,
nagy hatalmában a halálnak:
oly szép a kép, mit zárva tár,
mint elsőt s végsőt a halál.
Ily látványt nyújt a partszegély:
ez Göröghon, bár már nem él!
Oly édes-hűs, halotti báj:
lelkünk vágy hozzá menni már.
Övé holtában is a Szép,
mit végleg nem lehelt ki még:
de rémült virága kihajt,
s e hajsza sírba űzi majd:
Ő az Arc elvonuló sugara,
enyészet körül arany glória,
kimúlt Érzés búcsúlobbanata!
Új égi lét szikrája tán e sugár,
földjére süt, de nem hevít már!
Feledhetetlen hősök hona!
E tájon síkon s ormon a
Szabadság - s dicsőség pora!
Hatalom-oltár! Igazán?
S belőled ez maradt csupán?
Sunyi rabszolga, kússz oda:
s mondd, ez Thermopülé talán?
Körötted kék ár ostroma,
szabadok szolga-sarja, lám -
nevezd meg, mely víz s part ez itt?
Szalamisz öblét s partjait!
Tudod-e táj történetét,
kelj föl, s legyen megint tiéd:
ősök hamvából ásd ki hát
régi tüzeik parazsát:
és ő, kit elemészt csatád,
új nevet told régi nevekhez,
hogy a Zsarnokság belereszket,
s a fiakra hagy hírt, hitet,
jobb szégyen nélkül halni meg:
szabadságért kezdett csatát
fiakra hagynak az atyák,
s győzni fog, száz kudarcon át.
Göröghon, tanúságodat
halhatatlan korokra hagyd!
Míg annyi feledett király
nyomán névtelen oszlop áll,
hőseidnek, bár az itélet
sírjukról letörte az éket,
szebb emlékmű emeltetett:
a dicső hazai hegyek!
Múzsánk szemünknek ott mutat
halhatatlan sírhalmokat!
Hosszú követni lépteid
a fénykortól a szégyenig:
Elég: ellen nem törte meg
- maga bukott el - szellemed.
Így vert - öngyalázáson át -
rád zsarnok-kény jobbágy-igát.
Mit mondhat, ki partodra lép?
Nagy múltadról regélni nem mer,
nincs tárgy mitől múzsája épp
úgy szállna, mint rég itt tiéd,
míg tájhoz méltó volt az ember.
A völgyeid szülte szivek,
s fiaidnak hőstetteket
sugalló lelkeid,
most kúsznak bölcső s sír között,
rabok - egy rab szolgái ők,
s tőlük csak bűn telik:
minden rossztól megferteződtek,
a barmoknál alig különbek,
vadak virtusa sem övék,
nincs itt szabad szív, hős, derék,
csak a szomszédra száll ma át
kipróbált csel, ős csalfaság:
furfangos görögnek, ha jár
híre, csak erről jár ma már.
Szabadság meddőn kelteget
bilincstörő szellemeket,
hogy rabigát levessenek:
bánatán már nem könnyezem,
mégis bús lesz történetem,
s ki figyel rá, érezni fogja:
méltán sírt első hallgatója.
* * *
Fut, fénylő tengeren sötéten
sziklák árnyéka közelében,
a halász szeme, mint kalóz,
vagy mint majnóta csónakos:
és félvén, gyönge a kajak,
az öböl mellett elhalad:
munkája elkínozta bár,
s nyűg pikkelyes zsákmánya már,
csöndben, de erősen evez,
oltalma Port Leone lesz,
hol nyájas kikötői fények
ékei a keleti éjnek.
* * *
Holló-ménjén ki nyargal erre,
vágtában, zablát megeresztve?
A patkócsattogás alatt
ébred a visszhang, felszakad,
rúgásra rúg, csapásra csap:
a tajték a mén oldalán,
mintha tengerhab volna tán:
bár minden hullám elpihen,
de nem a lovas keble, nem:
s szél ha dúl holnap, csöndesebb kél,
ifjú Gyaúr, a te szivednél!
Nem ismerlek, fajtád megvetem,
de, mit óv az idő, s le nem
töröl, arcodon föllelem:
sápadt bár ifjú homlokod,
szenvedély sebe sajog ott:
s bár lesütöd bűnös szemed,
s meteorként szállsz föld felett,
érzem, az vagy, kit elkerülnek
az ottománok - vagy megölnek...
Ő szállt, s követte sebesen
álmélkodó tekintetem:
habár, mint az éj démona,
szemem elől úgy tűnt tova,
arca s nézése mély nyomot
hagyott, keblemben kavarog,
s lova patájától fülem
csengett soká, félelmesen.
Űzi ménjét, a szirthöz ér,
mely árnyat vet a mély fölé,
megkerüli, majd messzi száll,
szemem elől bérc rejti már:
mert, sejtem, ellensége mind,
ki megfutó után tekint,
s nem csillag bár, de ráragyog,
ki ily veszett futásba fog.
De még mielőtt elhaladt,
egy végső pillantásra csak,
ménjét megtorpantotta még:
egy percnyi pihenő elég,
egy percre a kengyelbe állt -
mit néz az olajfákon át?
Csillog a félhold a hegyen fent,
a Mecset lámpái remegnek:
Bár visszhangot sem ver a sok
muskéta, oly távol ropog,
a fegyver fénye égre kel
vígan, mert Iszlám ünnepel:
Ramadán napja szállt ma le,
s kezdődik Bajrám ünnepe:
ma - de ki vagy te, idegen
ruhás, dúlt arcú idelenn?
S mit jelent ez nektek, neked:
futnod kell, vagy töprengened?
Ott állt - az arcán rettenet,
majd kelt helyében gyűlölet:
nem vörös árt kavarva kélt
futó harag hullámaként,
sápadt volt, mint síron a márvány,
szellemfehér a bú homályán.
Fejét leszegte, szeme ég:
karját emelte, büszke két
kezét az égre lökve, mint
ki küzd: megtér - vagy fut megint?
Holló-ménje torpant, kapált,
nógató nyerítése szállt -
s kardot a kéz ragyogva ránt.
Ím, töprengését törte szét
e hang, - szendert bagoly-beszéd.
Ménjét megsarkantyúzta már,
s az életért nyargalva szállt:
mint a gyorsan dobott dzsida,
úgy ugrik meg a paripa:
s kerüli a szirtet, s a part
nem rezgi már a patazajt:
a bérchez ér, s ott tűnik el
kevély arc s keresztényi jel.
Egy pillanatra, gyeplejét
rántva, megfékezte a mént:
egy pillanat volt nyugta - már
szállt, mintha űzné a halál.
De lelke egy pillanatát
sok évnyi emlék járta át,
mely az idő cseppjébe gyűjt
életnyi kínt, korszaknyi bűnt.
Ki gyűlöl, fél, szeret rajongva,
rá ily perc évek búját ontja:
mit érzett ő, kit hirtelen
tepert le minden gyötrelem?
Sorsát latolta e szünet -
sivár hosszát ki méri meg?
Bár az Időben semmi volt csak,
A Tudatban Örökkévalóság!
Mert, mint a tér, a gondolat
oly tág, mit átfog a Tudat,
melyben meggyűlhet végtelen
bú, névtelen, reménytelen.
Eltűnt a Gyaúr egy óra múltán:
egymaga szökvén, maga bukván?
Jaj, az óra, mely vitte, hozta!
Hasszán bűnéért átkozott a
palota - sírrá változott:
mint Számum jött és távozott,
ki balvégzetről hírt hozott,
s forró lehelete alatt
a ciprus is lebágyadott,
e sötét fa, mely sír, míg más feled,
s szüntelen gyászol a halott felett!
Eltűnt az istállóból a
mén, s kihalt Hasszán udvara:
csak pók-fonta könnyű lepel
hullámzik a falon le-fel:
denevér épít háremében:
s a bagoly várat foglal éppen
világítótorony hegyében:
s a kút szélén vad eb vonít,
meddőn éhezik s szomjazik,
mert a márvány ölből a víz kiapadt,
s helyén por ül, és vad dudva fakad.
Játékát szép volt nézni rég,
ahogy űzte a nap hevét,
míg az ezüst cseppek zilált,
fantasztikus örvénye szállt,
s hűs lett körül a lég, s a föld
kényes, szép zöldben tündökölt.
Szép volt, míg csillagseregek
lesték a vízi fényeket,
hallgatván éji zengzetet.
S Hasszán gyermekként, könnyedén
hogy játszott e kút peremén:
s anyja keblén a lágy neszek
hallatán elszenderedett:
s ifjan hányszor hallgatta itt
enyhülten a Szép dalait:
S a zene olvadón merült
a cseppek hangjába vegyült.
De nem ül Hasszán öregen
ez alkonyi kútperemen:
a kút bő vize elfutott -
szíve vére kiontatott!
S emberhang itt már nem eseng,
nem őrjöng, ujjong sohasem.
A végső hang, mely szélbe szállott,
gyászos asszonyi jajgatás volt:
Az elhalt - s minden csöndes itt,
csak zsalu zörg, ha szél süvít:
bár vihar zúg, eső szakad,
nincs kéz, mely csukna zárakat.
A sivatagban üdv lehet
ember vad nyomát lelni meg,
így itt is a bánat szava
megváltásként visszhangzana -
legalább - mind nem mentek el -
szólna -, él még egy, él, lehel:
van itt sok arany szoba ám,
hol meghúzódhat a Magány:
eddig e bolt alatt Enyészet
lassan lankasztotta a szépet -
de most a kapun vak homály:
előtte még fakír se vár,
vándor dervis sem zörget itt be,
ki alamizsnát kéregetne,
s fáradt utas sem áll ma meg,
áldván szentelt "sót s kenyeret".
Se jólét, se nyomor nem ül
meg itt, elmegy kelletlenül,
mert kimúlt kellem s irgalom
Hasszánnal a hegyoldalon.
Háza - menedék valaha -
most sivatag ínség hona.
Fut a házból a vendég, robottól a szolga,
mert a turbánt hitetlen kard kaszabolta!
* * *
Hallok közelgő lépteket,
fülemnek kelletlen neszek:
jönnek - látom turbánjukat
s ezüstös jatagánjukat:
élen jár, első mind között
egy Emir, zöldbe öltözött:
- "Hé, ki vagy te?" - "Mély szálemem
jelzi, moszlim hit jár velem."
-"Látom, mit visztek, a teher
minő figyelmet érdemel
- tartalma becses lehet nagyon -,
bárkámat felajánlhatom."
"Jól van: hajód horgonyt szedett,
s e csöndes parttól ellebeg:
ne, vitorlát ne vonj, emelj
csak evezőt, nézd itt hever:
s félúton a sziklákhoz, ott,
hol sötét csatorna zubog,
szüntesd a munkád - úgy, derék,
frissen haladtunk, most elég:
bár nincs ennél hosszabb utazás,
azt hiszem, mint egy..."
* * *
Lassan, lomhán ereszkedett,
s habfodrot a partig vetett:
Lestem, hogy süllyed, s mintha csak
egy hullám-törte mozdulat
rebbenne - nem volt más, a fény,
mely mintát szőtt a víz szinén:
láttam, amint szemem elől
csöppnyi kavicsként lemerül:
kis fehér pötty, távolodó,
ár gyöngye elkápráztató -
titka tudója ki lehet?
Csak a mélybeli szellemek,
korall odúkban remegők -
s a víznek sem súgják meg ők.
* * *
Mint bíbor szárnyán a Kelet
rovar-királynője lebeg,
s hívja smaragd kasmiri mezők
fölött az ifjú üldözőt,
vezeti virágról virágra,
nehéz a hajsza - mindhiába:
majd föllebbenve hagyja ott
őt, ki vadul zihál s zokog:
serdülőt csábít így a Szép,
gyors szárnyon, száz színt szórva szét,
s a hajszának, mely kín s öröm:
kezdete téboly, vége könny.
Ha győz közös csapdába fut,
lepke is, lány is bajba jut:
Örvény a lét, s kín lesz, csömör
gyermekszeszély, férfigyönyör:
mihelyt elérte űzve, vágyva,
megszünt a játéknak varázsa,
hódítón hozzáért keze,
s legszebb szanét törölte le,
s ha báj, szín, szépség már oda,
majd száll vagy hull - de egymaga.
Sebzett a szárny, a szív szakad,
nyugtot hol lel az áldozat?
A hervadt szárnyú hol lebeg
rózsa és tulipán felett?
S a Szépség, mit megrontott egy óra,
dúlt házában hol lel vigalomra?
Nem: a víg röptű rovarok
halódóhoz nem szállanak
különb lényben sincs kegyelet,
ha maga fajtája beteg,
s megsirat bármi mást elébb,
mint egy tévedt nővér szégyenét.
* * *
Ha bűn kínján töpreng az ész:
mint skorpió tűz-ketrecében
izzón körbetekereg, és
láng öleli foglyát: egész
bensője merő szenvedés,
és megőrül dühében,
s nincs más, csak egy bús enyhülés:
a fullánk ellent döfni kész,
s mérge, mely nem gyűlt hasztalan,
kilövell, a boldogtalan
agyig száll, s a kín odavan:
így öli el búját a lélek,
vagy skorpióként égve élhet:
így ráng az ész, önvád ha marja,
se föld, se ég be nem fogadja:
lent mély kétség, fent vak homály,
körül tűz, és belül halál!
* * *
Hasszán a háremből szalad,
most nem igézi nőalak:
vad hajsza minden perce már,
s vadászöröm rá mégse vár:
Hasszán nem menekült szaladva,
míg a szerájt még Lejla lakta.
Hát Lejla már másutt lakik?
Erről csak Hasszán tudhat itt:
a városban sok hír forog
az estről, midőn elfutott:
Ramadán napja épp leszállt,
a minaretekből milliárd
lámpa a Bajrám-ünnepet
tág Keletnek hirdette meg.
Hírlett, fürdőbe ment a lány,
Hasszán ott nem találta ám:
félvén ura dühét igen,
szökött, grúz apród képiben,
s Iszlám hatalmát odahagyva,
a Gyaurért urát becsapta.
Hasszán, bár sejtett valamit,
hitte, a lány jámbor s szelíd,
megbízott rabjában, habár
halált kívánt ármánya már:
s az estén a mecsetbe ment,
majd kerti lakban ünnepelt.
Így mondják a núbiaiak,
kik nem jól tették dolgukat:
mások mondják, ez estelen,
Phingari rezge fényiben
szén-sötét ménjén a Gyaurt
látták, de csak egymaga volt,
part felé sarkallta lovát -
s nem láttak apródot, se lányt.
* * *
A lány szeme - nincs arra szó,
gazelláéhoz fogható,
varázsa elgondolható:
oly nagy, oly epedőn sötét,
s lélek sugárzik szerteszét
a pillák alól fényesen:
így nem ég Jamshid kincse sem.
Lélek - s prófétánk szólna bár,
test csak, lélegző puszta sár
Allahra, Nem! - azt mondanám:
Mert álltam Al-Szirát ivén,
Tűz-folyam fölött lengve én,
láttam a Paradicsomot,
s hurik hada hívogatott,
De kit Lejla nézett, miképp
őrizhetné meg a hitét,
hogy a nő por s lélektelen
játék, zsarnok bábja legyen?
Őt látván muftik sem tagadnák,
szemén a Halhatatlan suhant át:
hervadatlan ajka színe:
friss pomagránát szirma üde
pírral naponként hinti be:
haja, mint jácint-ár folyik,
ha leereszti fürtjeit:
midőn a csarnokban a sok
cseléd közt fölmagasodott,
lába a márványon hegyek
havánál volt tündökletesebb,
mely szülő-fellegében élt,
s föld szennye hozzá még nem ért.
Mint ifjú hattyú vizen járva,
járt a földön Circassia lánya,
Frangesztán legszebb madara!
Mered a hattyú-bóbita,
s büszke szárny veri a habot,
ha egy idegen férfi a
tómenti parton elhalad:
Így nyúlt föl szép Lejla nyaka,
szépség-vértje így állt buja
ostromot, míg a léhaság
bájtól űzetve állt tovább.
Így járt büszkén és kecsesen:
s társával bánt oly szívesen:
Társa? - komor Hasszán, neked,
jaj, nem járt ki e nevezet.
* * *
Komor Hasszán nagy útra kelt!
Húsz szolgája kísérte el,
mindnek jó fegyver oldalán,
arkibusz s éles jatagán:
elől harcdíszben a vezér,
övében szablya, mit a vér,
arnautáké, vörösre festett,
mikor a hágón hadra keltek,
s alig akadt, ki hírt vigyen,
mi történt Parne völgyiben.
A pisztolyait egy pasa
hordta magával valaha,
bár díszük arany s ékkövek,
láttukra rabló is remeg.
Hírlik, jegyest keresni ment,
különbet, mint ki elszelelt,
a hűtlen rab, ki otthont dúlt szét,
és több mint hűtlenért - Gyaurért!
* * *
A bukó nap sugara már
a dombra s a forrásra száll,
melynek tiszta és hűs vizét
issza s áldja a hegyi nép:
itt a kóbor kalmár görög -
távol urától s a tömött
várostól, hol reszketni kell
a titkolt kincsért - honra lel:
s nyughat, a vadon nézi csak -
tömegben rab volt, itt szabad:
s mit mozlim másutt nem tehet,
a kelyhét borral tölti meg.
* * *
A hágón tatárok feje,
fölbukkan sárga süvege:
hadnépe hosszú sora ott,
lent a szorosban kanyarog:
s fent, hol a csúcs égnek mered,
keselyűk fenik csőrüket,
ma lakomát remélnek ők,
s leszállnak még hajnal előtt:
S alább - mit nyári napsugár
apasztott - téli folyam-ár
helyén kopár, sötét meder,
cserje nő itt, s itt senyved el:
féluton szűk ösvény halad,
körötte sok gránitdarab,
vihar s villám törte le őket
a csúcsról, s ködbe gyöngyölődnek:
mert hol van, ki meglátta fenn
Liakura ormát meztelen?
* * *
A had fenyőligethez ért:
"Bizmillah! Elmúlt a veszély:
Mert amott a tér tág, szabad,
s jól meghajtjuk a lovakat" -
szólt a csausz, s be sem végezé,
golyó süvölt feje felé:
A főtatár fűbe harap!
Lóról szállnak a lovasok,
épp csak hogy gyeplőt rántanak:
három fölszállni sose fog:
rejtve az ellen, s az áldozat
bosszúért hasztalan zokog,
karddal s puskával némelyik
gyeplőre bukva rejtezik,
s félig védi a mén:
mások sziklához kúsznak, ott
várják az ujabb rohamot,
de elvérzik helyén,
kit rejtett ellen nyila ver,
s szirtjéről mozdulni se mer.
Csupán komor Hasszán marad
büszkén lován, s tovább halad,
míg az élen száz lövedék
jelzi, a banda épp elég
jól őrzi azt az egy utat csak,
hol még a préda fennakadhat:
szakállát borzolta dühében,
s szilaj tűz villant meg szemében:
"Golyó süvít bár itt s amott,
túléltem véresebb napot."
S most elhagyja rejtekhelyét
az ellenség s a szolganép:
De Hasszán dühös, zord szava,
rémítőbb, mint a kard vasa,
s kis csapatából egy le nem
tesz kardot, puskát kezesen,
s egy se rí gyáván: Kegyelem!
S az ellenség, mely rejtezett
eddig, jött egyre közelebb,
s a ligetből rugtatva ki,
harci ménen jön valaki.
Vezér -s idegen kard mered
rőt jobb kezében - ki lehet?
"Ez ő! Ez ő! Megismerem:
az arca sápadt, színtelen:
a szemében rontás lakik,
s szolgája fondorlatait:
ez ő, a ménje szénsötét,
hiába a görög öltözék,
ki hitvány hitét hagyta el,
nem védem, halált érdemel,
ez ő, kit Lejla álnokul
szeret, az átkozott Gyaur!"
Mintha folyam fut óceánba,
sötét özön, szilaj a sodra:
s a tenger-ár ellencsapása
azúr oszlopként felragyogva
visszaveri az ostromot,
s gyöngyöz a hab, a víz forog,
míg a hullám örvénye, mit
a téli szél keltett, zúg, süvít:
s dörgő, szikrázó permetek
rém-fehéren a part felett,
vizek égzengése hörög,
reng, s vibrál a moraj mögött:
így - mintha tengerbe folyam
ömlik, s őrjöng az ár - olyan
összecsapván, közös harag
s végzet mit űz, a két csapat.
Bajvívó szablyák pengnek, és
ha távol csap be, ha közel,
Csengő fülben visszhangra lel
a messzi halálos lövés:
s vész, jajszó, harci nyögdelés
zajától zeng a völgy, habár
pásztorjátékra szép e táj:
s áll a harc, bár fogytán a nép,
de egy se menti életét!
Ó, az ifjú szív hévvel ég,
elnyerni a kedves kegyét:
de a Szépért a szerelem
féloly hévvel sem ég sohasem,
mint ölelő ellenfelek
végharcában a gyűlölet,
ha már az összefont karok
végképp elválhatatlanok:
barát elhágy, megcsal a kedves -
két ellenfél halálig egy lesz.
- - - - - - - - - - - - - -
/Ford.: Garai Gábor/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése