2014. november 1., szombat

William Wordsworth: Tiszafák


Egy tiszafa, Lorton Vale büszkesége,
mindmáig egymagában áll, saját
külön éjében, mint állt hajdanán,
mikor belőle fegyvert Umfraville és
Percy hordái faragtak, a skót
síkon vonulva, kik tengerre szállván
Azincournál vonták fel íjukat,
vagy még előbb, Crecynél, Poitiers-nél.
Hatalmas derekú, mély bánatú,
magányos fa! Eleven lény, amely
oly lassan született, hogy meg se halhat,
formára, fekvésre fenségesebb,
semhogy ledöntsék! De még nagyszerűbb
az a fivéri borrowdale-i négy,
kik együtt ünnepi, teres ligetté
társulnak, óriási törzsük beszőve
kígyózó rostokkal indákkal örökre.
Képzeletet megindító, profánt
riasztó kép: oszlop-övezte szentély,
melynek füvetlen padlatát, amelyet
egész évben hullongó tűlevél
fest rőtre - az ágakból szőtt, sötét,
halvány bogyókból ünnepi füzérrel
díszes tető alatt - kisértetek
látogatják meg délidőn: a Csönd,
Remény s borzongató Sejtés: váz Halál
s árnyék Idő: - hogy mint természetes
templomban, amelynek mohos kövek
érintetlen oltárai, együtt
ájtatoskodjanak: vagy csak heverve
figyeljék, ahogy Glaramara mély
barlangjában mormol a hegyi forrás.

/Ford.: Rakovszky Zsuzsa/


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5