Anna Ahmatova: Mese a sötétköves gyűrűről

1.

Nagyanyámtól-tatárkámtól

az ajándék ritkaság volt:

Miért hullt rám keresztvíz,

Kesergett és perelt is.

De mielőtt meghalt volna,

Így becézett sajnálkozva,

Sóhajtozva:”Jaj, idő!

Unokám már ifjú nő.”

S megbocsátva im, új, heves

Hitvallásom, sötétköves

Gyűrűt hagyott rám: „Tiéd,

E gyűrűvel boldog légy.”

2.

Mondtam sok jó barátomnak:

„Öröm kevés, bánat sok van.” –

S mentem tovább dühösen:

Nincs a gyűrű sehol sem.

S mondta is sok jó barátom:

„Jaj, a gyűrűt nem találjuk,

Tenger mellett, homokban,

Fenyők között, lucsokban.”

S a fasoron utolért egy,

Az, aki a legmerészebb,

Úgy gondolta, rábeszél,

Együtt várjuk be az éjt.

Ajánlatán csodálkoztam,

Haragosan toppantottam.

Ne nézzen rám kedvesen:

„Mire volnál jó nekem?

Ti mindenen csak nevettek,

Ti egymásnak hízelegtek,

S hozzám jöttök virággal,

Menjetek a csudába!”

3.

Majd hálószobámba térve,

Mint fészkére a kis vércse,

Úgy hulltam az ágyra, és

Elgondoltam százszor is,

Hogy’ ültünk le estebédre,

Hogy’ néztem a két szemébe,

Hogyan vártam: rám pillant?

S nem ettem és nem ittam,

S virágdíszes abrosz alatt

Hogy’ fogta meg az ujjamat,

S hogy’ húztam el – pillanat –
És a gyűrű ott maradt.

- - - - - - - - 

Nem jönnek, hogy „Megtaláltuk.”

S messze egy gyors hajót látok,

S egek felvöröslenek,

Vitorlák fehérlenek.

/Ford.: Konczek József/