Edgar Allan Poe: Ábránd

Dúdoltál, Ábránd, lankatag
fővel, lecsukva szárnyadat,
zöld lomb között pihenve meg,
mely árnyas tó fölött remeg,
te tarka tollú papagáj
- több, mint madár, meghitt barát -,
vezetted botló nyelvemet
az ábécé betűin át,
míg ültem a vadon füvén,
okos szemű fiúcska, én.

Ma reszket a mennybolt, midőn
az évek keselyűi vad
vihart idézve szállanak:
ábrándozásra nincs időm,
szemem a dúlt éghez tapad.
S ha szárnyuk nem ver majd vadul,
s lelkemre lágy toll pelyhe hull,
lantom, mely tétlenül hever,
fölcsendül, szívem dalra gyúl,
s úgy érzi, bűnt követne el,
ha nem remegne, mint a húr.

/Ford.: Kálnoky László/