Grigore Alexandrescu: A hitehagyott gyónása

 

Ó, hallgass meg, te szent pap! Atyám, hallgass meg engem!
Segíts rajtam, ki gyenge és méltatlan vagyok:
bús lelkemet vigasztald. Mi vár rám félve sejtem,
ha zordan az öröklét órája ütni fog.

Véghezvitt bűneimnek, becstelen életemnek
érzem fejemre hullni nem békülő dühét.
Árulások, titokban tartott sátáni tervek,
száz fogcsikorgató rém pokla szívemben ég.

Hol suttog még a csend is, szörnyűk az éjszakáim,
tátonganak köröttem mélységes szurdokok:
hajam égnek meredve, ezt érezhette Káin:
számat görcs húzza össze, s mukkanni sem tudok.

Tébolygok a mezőkön, de füvek fenyegetnek,
az ellenséges erdő fája nekem roham.
A sas lenéz az égből, s rám szikrázó szemet vet,
a gyilkos tetemét kész széttépni boldogan.

Látod-e ezt az órát szívem fölött? Kegyetlen
vétek régi jutalma! Elmondjam-e neked,
hogy gaztetteim árán mily jogokat szereztem?
Tetszett az árulás, de lenéztek engemet.

Láttán ország javáért fáradó férfiaknak,
hogy érzésem magasztos, elhitettem velük:
csúsztam-másztam köröttük, bizalmukba avattak,
s én árultam el őket másnap, esküdt hívük.

Minden erényt gyűlölve, mit soha el nem értem,
ócsároltam rogyásig az érdemeseket,
s megfojtottam nemegyet, homályban és sötétben,
sokarcú Proteusként, én, gyilkos szörnyeteg.

Dühöngtem a szelídség álarcával fedetten,
és áthatolt a karmom mérge sokak szívén:
s mivel ezt árulóként büntetlenül tehettem,
ezer aljas koholmányt nyomattattam ki én.

Ha a fekete angyal felszállt  a Tartaroszból,
mert megtorlásra várt a más elkövette bűn,
az igazság szavára füleltem félve olykor,
s mint hogyha tetszenék is, nevettem keserűn.

Mondtam: a zavarosban nagy vagyont halászok
és rangot, végre itt a remény s az alkalom,
most fölemelkedik majd gőgöm, a megalázott,
színleltem az erényt, de most üldözni fogom.

Titkaik birtokában én vagyok az erősebb,
megfojtom a bukottat, és elveszem mezét.
Hány magamfajta bűnöst megtűr háta a földnek,
s ellenük segedelmet sokára küld az ég.

Számít a gyűlölet, ha magam vagyok fölényben?
Hogy mások megvetése sújthat, ostobaság.
Nyilván vannak sokan, kik osztják a véleményem.
A legjobb út: keresni csak a magam javát.

Ím, Atyám, töredéke ama fölmérhetetlen
bűnöknek, mikre már nem merek gondolni sem.
Krisztus nevében ördög módjára cselekedtem,
s gúnyoltam a keresztet, de a halált hiszem.

Szívedre bízom égi ítélettől riadtan,
ez igazságot én, mely bűnbánatban fogan.
Testét a sanda kígyó már csak vonszolja lassan:
az öröklét szavának alávetem magam.

De mit beszélek? Ó, nem! Nincs szükségem hitedre:
a ti törvényetek vagy segítségtek nekem
gyűlöletes. Ki bűnét megbánni tudja, gyenge.
Hóhérként éltem eddig, s hóhérként végezem!

/Ford.: Kálnoky László/