Fjodor Tyutcsev: Huny a kandalló parazsa

 

Huny a kandalló parazsa:
könnyeimen át nézem a
fáradt tüzet...
Lelkem nem talál szavakat
a múltra, oly lankatag,
olyan beteg.

Ami volt - volt-e csakugyan?
S lesz-e mindig, ami ma van?
Nem, nem: csak árny
marad: hull minden és törik,
ahogy gyors örvénybe tűnik
év év után.

Tűnnek az évek, századok...
Ember, hiába háborogsz,
te, fű s tövis!...
Hervad a vén lomb...De az új,
melytől a nyár megittasul,
lehull az is.

S lesz megint minden, ami volt,
és új tövist hajt, új csokrot
a rózsafa...
Csak te, szegény, sápadt virág -
téged nem kelt új ifjuság
többé soha!

Letéptelek: ég tudja csak,
mily gyönyör és mily kárhozat
voltál nekem...
Maradj hát szivem vigasza,
míg végsőt nem ver benne a
szent szerelem!

/Ford.: Szabó Lőrinc/