Grimm: Mária gyermeke

Élt egy nagy erdő szélén egy favágó és a felesége, gyermekük egy volt, egy háromesztendős leányka. Olyan szegények voltak, hogy a mindennapi kenyerük sem volt meg, és nem tudták, mit adjanak a leánykának ennie. Egy reggel gondoktól terhelve a favágó kiment az erdőbe, s amint ott fát vágott, egyszerre csak egy szép hatalmas asszony állt előtte, fején korona volt ragyogó csillagokból, és így szólt a favágóhoz: „Én vagyok a Szűz Mária, a Kisjézus édesanyja: te szegény vagy és nyomorogsz, add csak nekem a gyermekedet, majd én elviszem őt, és én leszek az anyja, én fogom gondját viselni.”

A favágó engedelmeskedett, hozta a gyermekét, és átadta őt Szűz Máriának, az pedig fölvitte őt a mennybe. Ott a leánykának jó dolga volt, cukorfalatokat evett, és édes tejet ivott, és aranyból voltak a ruhái, s az angyalkák játszódtak vele. Amikor pedig tizennégy éves lett, a Szűz Mária egyszerre csak magához hívta, s így szót hozzá: „Gyermeke, nagy útra indulok: vedd át és őrizd a mennyország tizenhárom ajtajának a kulcsait: tizenkét ajtót kinyithatsz, és megnézheted a csudadolgokat odabent, hanem a tizenharmadik, amelybe ez a kis kulcs való, tilos: vigyázz, ki ne nyisd, különben szerencsétlenség fog érni.”

A leányka megígérte, hogy szót fogad, amikor pedig Szűz Mária kitette a lábát, nekiállott körülnézni a mennyország hajlékaiban: mindennap felnyitott egyet, mígnem végére járt a tizenkét hajléknak. Ezek mindegyikében ott ült egy-egy apostol, nagy fényességtől környezve, s a leányka örvendezett a sok-sok szépségnek és ragyogásnak, s vele örvendeztek az angyalkák, akik mindig mellette voltak. Most már csak a tiltott ajtó volt hátra, neki pedig nagy kedve támadt megtudni, mi rejtőzik mögötte, így szólt hát az angyalkákhoz: „Teljesen kitárni nem fogom, és bemenni sem akarok, de egy kicsit kinyitnám, hogy benézegessek a résen.” – „Ah, ne tedd – mondták az angyalkák -, az bűn lenne, a Szűz Mária megtiltotta, és bajod lehetne belőle könnyen.”

Ennek hallatán a leányka elhallgatott, ámde nem hallgatott el szívében a sóvárgás, hanem csipkedte és mardosta mohón, és nem hagyta békében. És egyszer, amikor az angyalkák mind elmentek, azt gondolta:”Most magam vagyok, most bekukucskálhatnék, úgysem jön rá senki, ha megteszem.” Előkereste a kulcsot, és ha már a kezében tartotta, be is illesztette a zárba, s ha már bedugta, el is fordította. Az ajtó fölpattant, a leányka pedig megpillantotta a Szentháromságot, amint ott ült tűzben és ragyogásban. Egy darabig csak álldogált, ámult és bámult, aztán egy kissé megérintette az ujjával a ragyogást, és akkor az ujja merő arany lett. Ettől megrémült becsapta rögvest az ajtót, és elszaladt. Rémülete pedig csak nem akart szűnni, bármihez kezdett is, és a szíve kalapált szünetlen, és csak nem akart megnyugodni, és az arany is ott maradt az ujján, és nem jött le, moshatta és dörzsölhette mindhiába.

A Szűz Mária rövidesen visszatért útjáról. Hívta a leánykát, és visszakérte tőle a mennyei kulcsokat. Amint a leányka átadta a kulcscsomót, szemébe nézett a szűz, és megkérdezte tőle: - „Ugye nem nyitottad ki a tizenharmadik ajtót?” – „Nem” – felelte ő. A Szűz pedig a leányka szívére tette a kezét, érezte, hogy zakatol és kalapál, s bizony észrevette, hogy a leányka megszegte az ő tilalmát, és felnyitotta volt az ajtót. Megkérdezte hát még egyszer: „Biztos, hogy nem nyitottad ki?” – „Nem” – felelte a leányka másodszor is. Akkor a Szűz a leányka ujjára pillantott, amelyet bearanyozott a mennyei tűz, és látta már, hogy a leányka bűnös, ezért harmadszor is megkérdezte: - „Tényleg nem nyitottad ki?” – „Nem” – felelte a leányka harmadszor is. Akkor így szólt a Szűz Mária: „Nem fogadtál szót nekem, és még hazudtál is, nem érdemled meg, hogy itt maradj a mennyben.”

, s bizony észrevette, hogy a leányka megszegte az ő tilalmát, és felnyitotta volt az ajtót. Megkérdezte hát még egyszer: „Biztos, hogy nem nyitottad ki?” – „Nem” – felelte a leányka másodszor is. Akkor a Szűz a leányka ujjára pillantott, amelyet bearanyozott a mennyei tűz, és látta már, hogy a leányka bűnös, ezért harmadszor is megkérdezte: - „Tényleg nem nyitottad ki?” – „Nem” – felelte a leányka harmadszor is. Akkor így szólt a Szűz Mária: „Nem fogadtál szót nekem, és még hazudtál is, nem érdemled meg, hogy itt maradj a mennyben.”

A leányka pedig mély álomba merült, és amikor felébredt, lent feküdt a földön, vadon-erdő kellős közepén. Kiáltani akart, ámde nem jött ki hang a torkán. Felugrott, el akart futni, de bármerre fordult, sűrű tövisbozótba ütközött, és nem tudott áttörni rajta. E magányos helyen, állt egy öreg, odvas fa, az ő hajléka gyanánt. Odabújt, ha leszállt az éj, és ott aludt, ha esett, ha fújt, ott lelt menedéket: hanem siralmas élet volt ez, és valahányszor arra gondolt a leányka, milyen szép is volt a mennyben, s hogyan játszadoztak vele az angyalok, sírt keservesen. Gyökér és bogyó volt egyedüli tápláléka, ilyesmit keresgélt mindenütt, ameddig eljuthatott. Ősszel összegyűjtötte s az odúba vitte a lehullott faleveleket és diót: a dió volt elesége télvíz idején, s ha jött a hó és a fagy, bebújt a levelek alá, mint egy szegény kis állat, nehogy megfagyjon. Ruhája csakhamar elszakadozott, és apródonként lehullott a tagjairól. Mihelyst pedig visszatért ereje a napsütésnek, ő is előbújt, és lekuporodott a fa elé, s a haja betakarta minden oldalról, mint egy kabát. Így üldögélt évről évre, így sínylette a világ siralmát és nyomorúságát.

Egyszer, amint megújult zöldjükben álltak megint a fák, az ország királya éppen abban az erdőben vadászott, és egy őzet hajszolt, és mert az őz a tisztást közrefogó bozótba menekült, a király leszállt lováról, széthajtotta a bokrokat, és a kardjával utat vágott közöttük. Amint végre áttört a sűrűségen, egy szépséges leányt látott a fa tövében ülni, ott ült, és aranyhaja betakarta lábujja hegyéig. A király megállt, ámuva nézte, majd megszólította: „Ki vagy te? Miért ülsz itt e magányos helyen?” De a leány nem válaszolt mert nem tudta száját szóra nyitni. A király tovább kérdezett:”Akarsz-e velem jönni a palotámba?” Erre a leány bólintott egy kicsit. A király karjára vette, lovára ültette, hazalovagolt vele, s amikor megérkeztek a királyi palotába, szép ruhákba öltöztette, s mindent megadott neki, bőséggel. S habár beszélni nem tudott a leány, mégis oly szép és bájos volt, hogy a király szívből megszerette, s kisvártatva feleségül is vette.

Hogy eztán jó egy év eltelt, a királyné világra hozott egy fiút. Még aznap éjjel, amint egyedül feküdt az ágyában, megjelent előtte a Szűz Mária, s így szólt hozzá:”Ha megmondod az igazat, és bevallod, hogy kinyitottad a tiltott ajtót, akkor meglazítom a szájadat, és visszaadom neked a beszédet, ám ha megátalkodol a bűnben, és konokul tagadsz, akkor még újszülött gyermekedet is elviszem.” És a királynénak megadatott, hogy válaszolni tudjon, de ő megmakacsolta magát, és így felelt: „Márpedig nem nyitottam ki a tiltott ajtót”, mire a Szűz Mária kivette karjai közül az újszülöttet, és eltűnt. Másnap reggel, hogy a gyermeket sehol sem találták, lábra kapott az a szóbeszéd, hogy a királyné emberevő, és elemésztette a saját gyermekét. Ő mindent hallott, és egy szóval sem tudta megcáfolni, de a király annyira szerette őt, hogy nem akart hinni a szóbeszédnek.

Egy év múlva szült a királyné még egy fiút. Éjszaka ismét fölkereste őt a Szűz Mária, és így szólt:”Ha bevallod, hogy kinyitottad a tiltott ajtót, akkor visszaadom a gyermekedet, és föloldom a nyelvedet: ám ha megátalkodol a bűnben, és tagadsz, akkor ezt az újszülöttet is elviszem.” Mire a királyné mefint azt mondta:”Márpedig nem nyitottam ki a tiltott ajtót”, és a Szűz kivette a gyermeket karjaiból, és magával vitte a mennybe. Reggel, hogy ezt a gyermeket sem találták, az emberek fennszóval kimondták, hogy a királyné falta föl, és a király tanácsosai követelték, hogy mondjanak ítéletet a fejére. De a király annyira szerette őt, hogy meg sem akarta hallani a vádaskodást, s tanácsosainak fővesztés terhe mellett megtiltotta, hogy akár említést is tegyenek róla.

Egy év múlva szült a királyné egy szép kisleányt, éjszaka pedig harmadszor is megjelent neki a Szűz Mária, és így szólt hozzá:”Jer velem.” És kézen fogta őt, és fölvitte a mennybe, s megmutatta neki a két szép nagyobbik gyermekét, azok reá nevettek, és a földgolyóval játszadoztak. Látva, mennyire örül nekik a királyné, Szűz Mária így szólt hozzá:”Még mindig nem lágyult meg a szíved? Ha bevallod, hogy kinyitottad a tiltott ajtót, mindkét fiadat visszaadom.” De a királyné harmadszor is azt válaszolta:”Márpedig nem nyitottam ki a tiltott ajtót.” Mire a Szűz visszabocsátotta őt a földre, s elvette tőle a harmadik gyermekét is.

Másnap reggel, amint elharapódzott a hír, fennszóval kiáltozta mindenki:”Emberevő a királyné, ítéletet reá!”, és a király most már nem tagadhatta meg tanácsosai kívánságát. Törvénykeztek a királyné fölött, s mivel nem tudott védekezni, arra ítélték, hogy máglyahalált haljon. Egybehordták a fát, és amikor már a királyné a karóhoz volt kötözve, s körös-körül fellobogott a láng, akkor büszkeségének kemény jege megolvadt, szíve a bűnbánattól megindult, és ő azt gondolta:”Bárcsak bevallhatnám, mielőtt meghalok, hogy kinyitottam az ajtót!”, és akkor megjött a hangja, ő pedig fennhangon így kiáltott: „Igenis, Mária, kinyitottam!”, és rögtön eleredt a mennyből a zápor, és az eloltotta a tüzet, és a királyné fölött fény ragyogott föl, és a Szűz Mária leszállt az égből, és ott volt mellette mindkét fiúcska, az újszülött leánykát pedig a karjában tartotta. Így szólt a királynéhoz kedvesen:”Aki megbánja, és bevallja bűneit, az bocsánatot nyer”, azzal átnyújtotta neki a gyermeket, feloldotta nyelvét, és megadta, hogy boldog legyen, amíg csak él.