Móricz Zsigmond: A kondás legszennyesebb inge

A földbirtokos kastélya ott állott az uradalom közepén. Előtte nagyon szép kert volt, amelyet a nagyságos asszony maga kezelt. Már a kibontott rózsák kiheverték a téli fülledtséget, s rügyeik lobogva nyúltak a szép nap felé. A nárciszok hosszú sorban tüskésedtek, s virágjuk is kezdett bomladozni. A japán cserje kövér bimbókat hizlalt a szép tavaszban, s pattantak a bimbók. Minden élt, ujjongott, boldog volt, virításra készült.

A nagyságos asszony ott állott kedvesen, energikusan a munkások között, és rendelkezett. Ő is olyan volt, mint egy nagyszerű tavaszi növény, friss és élő. Szinte virított a szépsége, a friss szél kicsípte az arcát, s a napsugár áthevítette átmeneti kis kabátjában.

A kisfia ott sündörgött körülötte. Reggel nem eresztette az iskolába, mert az iskola három kilométerre volt a kastélytól, s a gyerek nem érezte jól magát. Az igák most nagyon el voltak foglalva, s ő nem is volt ellenére, hogy a gyerek gyalog menjen szép napos időben az iskolába, de ma reggel, mikor el akart indulni a fiú, ránézett, s aggódva kérdezte, mi baja. Megmérte a lázát, nem volt semmi láz. Mégis arra gondolt, hátha lappang valami a gyerekben, hadd maradjon itthon, úgyis sokat tud a többiekhez képest. Minek üljön ott a nehéz szagú iskolateremben, hadd ugráljon itthon, s éljen, mint a kiscsibe, kismalac, többet ér, mintha a többi gyerek szagát szívja.

De a gyerek nem érezte jól magát, ne futkosott, kedvetlen volt, s mindig mellette lógicsált.

Mennyi baj van egy gyerekkel, milyen titokzatos egy gyermeknek az élete. Aggódva figyelte, mi van vele. Hűvösebb szél csapott be a kertbe: a bokrokat megrázta, s ő azt mondta:

-      Eredj be a szobába, s játsszál a gramofonoddal.

A gyerek kis húzódás után bement.

Utánanézett s aggódott. Már csak ez az egy gyereke van itthon, a nagyobbak mind Pesten vannak intézetekben, annál jobban aggódott érte. Most az ura jött keresztül a parkon, s szólt:

-      Fiam, kimehetne a mezőre egy kicsit. Nézzen körül, kedves, dolgoznak-e azok a világ lustái. Én nem mehetek, mert a jorksirieknél kell lennem.

Ott is volt valami baj. Új medencéket építettek, s a disznók közt kettő is volt szomorú, jön az állatorvos, hogy beoltsa őket.

A kis bricska már be volt fogva, erre ő kiment az udvarba, felült, és ki a mezőre.

Kukoricát vetettek, s a krumplit is most ültették. Végigjárta a szép mezőt, s nézte a búzát, hogyan zöldell, s leng a rövid szára a szélben. A munkások szorgalmasan dolgoztak. Itt-ott asszonyok nagyobb csoportokban kapáltak.

Hirtelen feltűnt neki egy furcsa dolog. Egy törpe kisgyereket látott a felkapált földön, s nem értette, mi van vele. Olyan volt, mint egy fél emberke. Mintha csak kezecskéi lettek volna, s azzal úgy csápolt, mintha a szél lobogtatta volna.

Szemet szúrt neki, s leszállott a kocsiról, hogy jobban megnézze. Ahogy odamegy hozzá, látja, hogy a kisbaba, alig másfél éves lehet, be van ültetve a földbe.

Megáll mellette, nézi, csakugyan be van ásva a puha, porhanyós tavaszi földbe.

-      Mit csináltak maguk evvel a gyerekkel?

Egy asszony kivált a sorból, és odafutott.

-      A magáé ez a gyerek?

-      Igen, nagyságos asszony.

-      Mit csinált maga evvel a gyerekkel?

-      Hogy el ne másszon, nagyságos asszony.

Beásta a gyereket derékig a földbe, s annak csak a felső teste állott ki a földből, és ragyogó szemmel nézett a kicsike, és kis karjait az anyja felé nyújtotta.

-      Vegye ki rögtön azt a gyereket.

Az asszony kiemelte a földből a gyereket.

-      Nézze csak, egészen el van sorvadva az alsóteste. Hát hogy lehet maga ilyen kegyetlen?

-      Jaj, nagyságos asszony, nincs otthon kire hagyni, hát ki kell hozni magammal a munkára.

-      Na és?

-      Hát mink azt így szoktuk.

-      Szép szokásuk van. Hiszen felfázik ez a gyerek.

-      Dehogy fázik, nagyságos asszony, jó meleg a föld.

-      Ne beszéljen bolondokat. Meg fog halni ez a gyerek, ha maga nem vigyáz rá.

-      Vigyáz rá a jóisten.

-      A jóisten vigyáz, de maga nem vigyáz. Meg ne lássam többet, hogy egy gyereket beásnak a földbe.

Nagy felháborodással jól lehordta az anyát, s még mikor hazament, akkor is csak azon evődött, hogy ennél szörnyűbbet még nem látott. Elmondta az állatorvosnak, aki nevetett rajta, s azt mondta, hogy ezen a vidéken még annyi a babona, hogy nem lehet a néppel okosan beszélni.

Néhány nap múlva arra járt a cselédlakások közt, ahol az az asszony lakott, aki a gyermekét elültette. Meglátta, rákiáltott s kérdezte:

-      Na, mi van a gyerekkel?

-      Jaj, kezit csókolom, forrósága van, megrontották a gyereket.

-      Ki rontotta meg?

-      Még nem tudjuk, de verést kapott.

-      Milyen verést?

-      Szemrű.

-      Mutassa azt a gyereket.

Bement a béresasszonnyal a házba, s elszörnyedt. A ház felmázolt hideg földjén valami rettenetes rongyon ott feküdt a gyerek a földön egy kis mocskos ingben. Az egész teste tüzelt. Lehajolt rá, s nézte:

-      Ennek a gyereknek agyhártyagyulladása van.

Végignézett az anyán, egy lány volt még ott, a Piros, aki két évig szolgált benn nála a kastélyban, de most már elhagyta a szolgálatot, mert menyasszony, pünkösdkor lesz az esküvője.

-      Piros! – kiáltott rá. – Neked sincs eszed. Hát így kell a gyerekkel bánni? Nem láttad nálam bent, hogy mit csinálunk a gyerekkel, ha baja van?

A lány lesütötte fejét ellenségesen, és hallgatott. A gyerekecske anyja odavetette:

-      Nem úrigyerek ez, kérem, hanem parasztgyerek.

-      Hát aztán? Nem mindegy az a gyereknek, hogy milyen házban jön a világra? A betegség betegség.  Agyhártyagyulladás, ha mondom. Maguk megölik ezt a gyereket.

-      Ó, vigyáz rá a jóisten.

-      Ne kenjen mindent a jóistenre, hanem rögtön vegye fel azt a gyereket, és tegye az ágyba.

-      Jaj, nem szabad ahhoz nyúlni, mert meghal.

-      Miért halna meg?

Az asszony hallgatott.

-      Dobják a fenébe azt a piszkot, micsoda dolog az, hogy ilyen fertelmes piszokba fektetik meztelenül ezt a szegény kis ártatlant, a nyers földre. Bontsa ki azt az ágyat.

Az asszony kelletlenül kibontotta az ágyat. Nem volt abban se párna, se dunna, csak rongyok, ócska rongyok és egy vedlett juhászbunda.

-      Magának semmi ágyneműje nincs?

-      Nincs.

-      Ez rettenetes. Piros, menj föl rögtön a kastélyba, mondd meg a házvezetőnőnek, hogy azonnal adjon egy párnát és az Ivánkának a régi kis dunnáját.

Mikor a nagylány elfutott, rákiáltott az anyára.

-      Maga pedig azonnal vegye fel azt a gyereket az ölébe, addig is, míg elhozzák az ágyneműt. Hogy lehet, hogy magának semmi ágybelije nincs? Nézze meg az ember.

Az asszony azonban nem mozdult, csak sírt, és gyűlölettel nézett maga elé.

-      Nem hallotta, hogy mit mondok?

-      Jaj, nagyságos asszony, ne tessék beleszavazni, mert meghal a szegénykém.

-      Micsoda bolond beszéd ez?

Már kezdett gyanakodni, hogy valami babonába ütközött, s firtatni kezdte, mi ez.

-      Értse meg, maga szerencsétlen. Micsoda fertelmes rongy az, amin fekszik az a gyerek?

-      Az javítja meg.

-      Micsoda?

-      Azt mondta a néni, hogy erre kell tenni.

-      Mire?

Az asszony nagy nehezen kivallotta:

-      A kondás legszennyesebb ingére kell fektetni, és ő ráimádkozott, szenet is vetett neki, ha most a nagyságos asszony megrontja, a gyerek meghal.

-      Rögtön telefonálok a szolgabíró úrnak, ha azonnal fel nem veszi a gyereket. Majd megtanítom én magát. A saját gyerekét halálra ítéli.

Addig csattogott és pattogott, hogy már a Piros is megjött az ágyneművel, s az anya még akkor sem akart a gyerekhez nyúlni. Megvetették az ágyat, s a Piros vette fel a gyereket a földről, és szemmel lehetett látni, hogy a láztól elgyötört gyermek hálásan nézett, s elpihent a puha párnán.

Az anya azonban a kezét tördelte, s jajszóval tört ki belőle a zokogás, hogy vége a gyermekének.

A nagyságos asszony otthagyta őket, hazament. A kisfiához sietett, s boldogan látta, hogy a gyerek a meleg szobában elevenen és boldogan játszott.

Négy óra múlva jött a Piros, és azt mondta, hogy:

-      Nagyságos asszony, a gyerek meghalt.

A földbitokosné le volt sújtva. Elment a gyereket megnézni. Ott feküdt szegény kicsi, kinyúlva, élettelenül a fehér párnán.

-      Látják, maguk istenadta boldogtalanai…Ilyen orvosság kell egy gyereknek…Hát hogyne halt volna meg…Beleássák a hideg tavaszi földbe, s mikor felfázik, lefektetik a puszta földre a kondás legszennyesebb rongyára, s azt hiszik attól meggyógyul. Jaj, ez mérhetetlen butaság…

Az anya gyűlölettel és dühvel nézett rá.

-      A nagyságos asszony az oka. A nagyságos asszony lelkén szárad! Még három napja olyan volt a gyerek, mint a csík! Olyan eleven, és most meg kellett neki halni! Mert a nagyságos asszony megtörte az isteni akaratot!

-      Ne halljam még egyszer ezt a gonoszságot! – kiáltott az úriasszony is, magából kikelve. – Mesterségesen megölnek egy gyereket, és még engem tesz felelőssé. Szégyellje magát.

Könnyes szemmel ment el a kis béreslakásból, s ment vissza a maga életébe.

A nap ragyogott, szellő sem volt, az egész természet boldog volt és vidám, de a gyermekecske bizony szegény kis hulla volt, ott feküdt az úri párnán kinyújtózva, mint egy szomorú emlék a kultúrák keresztútján.