Google+ Followers

2014. december 16., kedd

Victor Hugo: Naplementék (részlet)

 
Szeretem a derült, csendes alkonyokat,
ha ódon kúriák homlokzatán a vad-
szőlőlevél között pihennek,
vagy ha a messzi köd szegélye lángban áll,
vagy mikor megtörik ezer fénylő sugár
felhőszigetein a mennynek.

Nézzétek az eget, ahol száz lebegő
felhőt hömpölyget az áramló levegő,
s formál csodás alakzatokba:
gomolygásukon át halovány fény cikáz
messziről, mintha csak egy légi óriás
felvillanó szablyája volna.

A nap még áthatol a felhők sűrűjén,
egyformán hull arany kupolákra a fény,
és a kunyhók zsúpfedelére:
majd az ég peremén űzi az árnyakat,
s a sötét gyepre hull alá, hol széthasad,
s fénytócsa lesz mindannyi kéve.

Aztán az eget végigsöpri a szél,
s ím, ott egy krokodil, fogsora acél,
most nagy, sávos háta tűnik fel:
ólomszínű hasán alkonyfény surran át,
felhőfoszlány lepi fekete oldalát,
mint izzó, aranyfényű pikkely.

Íme egy palota. Most megremeg a lég,
és romba dönti a felhők épületét:
elborítja a szerteomlott
törmelék az eget, vörös toronytetők
csúcsukkal lefelé függnek fejünk fölött,
mint a megfordított hegyormok.

Isten függeszti fel az égboltra, ahol
a szélvész, a vihar, a mennykő s a pokol
mormolva mély álmát alussza,
ólom-, réz-, színarany- és vasfellegeit,
mint a harcos, aki csengő fegyvereit
a mennyezet alá akasztja.

Most jön a vég! A napkorong alázuhan,
mint rőt ágyúgolyó, a lenti lángfolyam
izzó hullámai nyelik be:
ott, ahol lecsapott, a felhő fölszakad,
tűzbuborékokat lövell szét, mint a hab,
s tajték szökik fel a zenitre.

Bárhol látjátok is az alkonyi eget
és párás fátylait, teljék meg szívetek
kimondhatatlan szenvedéllyel,
mert szépségük mélyén titok ragyog,
ha téli gyász borul rájuk, vagy csillagok
ezrét hinti a nyári éjjel.

/Ford.: Kálnoky László/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5