Google+ Followers

2014. december 29., hétfő

Vidor Miklós: Az utolsó napsugár



Ragyogott, tündöklött a júliusi égen a nap aranyvörös korongja, ontotta a tüzes, perzselő fényt. Mintha a nyár minden hevét egyszerre akarná a földekre szórni, sárguljanak a gabonatáblák és teljenek meg cukorral a nehéz szőlőgerezdek.

Csupa csillámos arany lett a világ.

Csak az erdőn-mezőn járó emberek tudják, hogy ez a zuhatagos, égető napragyogás rendszerint vihart jelent. Valahol az ég aljában közelednek már ilyenkor az esővel bélelt, haragos fellegek, hogy elnyeljék a magasság fényét, melegét.

Most is így volt. A nap még forrón tűzött, de innen is, onnan is előkúsztak már a megvastagodott felhők, hogy elfoglalják tőle az égi birodalmat. Hiába hajigálta magából két marokkal a sugarat, egyre szűkült körülötte a kékség, aztán már csak ölelésnyi kis udvar maradt, s végül összezárult az esőfelhők függönye, elfeketedett a szemhatár. Nem jutott át többé azon a vesztegzáron egyetlen hüvelyknyi világosság sem: megrekedt rajta a legutolsó növendéksugár is, amelyet üzenetül küldött a földre az áldott nap.

A pici sugaracska tétován megtorpant, nem tudta, hová legyen most hirtelen. Cikázott egyet ijedtében, megpördült a sarkán, de olyan aprócska volt még, olyan kurta a lába, hogy nem ugorhatott nagyot. Egy vadóckedvű kamaszfelleg elkapta, s gúnyos kacagással elinalt vele. Meg sem állott, míg oda nem ért a fellegek ködszakállú öregapjához, s át nem adta neki:

-      Ezt a szökevényt fogtam, nagyapó!

-      Úgy? – förmedt rá a riadt kis napsugárra a barázdált arcú vén viharfelleg. – Aztán hová igyekeztél?

-      Le, a földre! Eresszetek el, kérlek! – villantotta meg tekintetét a növendék sugár.

-      Az emberek közé, mi? – kacagott egy mennydörgőset a komor felleg.

-      Csakhogy abból nem eszel, hékás! Az emberekkel most nekünk van dolgunk! Nyakuk közé csördítünk egy kicsit, jeges orkán való nekik, nem napfénysimogatás! – s mindjárt kiadta a parancsolatot a körébe gyűlt unokáknak, hogy vessék tömlöcbe ezt a lázadó sugarat, amiért ellenkezni mert velük.

Úgy is történt. Nehéz rácsok mögé zárták a pici sugarat, ki se látott onnét. Feketébe öltözött előtte a világ, elveszett az ég kékje, testvéreinek szivárványos ragyogása, szülőanyja vörösarany köntöse, a messzi föld erdeinek zöld koronája. Egymagában sírdogált az eltévedt napsugár a tömlöc fenekén.

-      Jaj, jaj, édesanyám! Miért nem tudtál előbb kibocsátani öledből, hogy én is elérjek oda, ahová a fivéreim, nővéreim! Vagy vigyáztál volna rám jobban s el se eresztettél volna! Mire jutok most már a fellegek rabságában?

Odakünn pedig tombolt a vihar, rázendítettek a komisz szelek, tépkedték a bokrok leveleit, hujjáztak a didergő kertek fölött, kurjongattak kedvükre. S a felhők csak segítettek nekik: velük együtt rontottak neki a mezőknek, öntötték az esőt a világra, haragosan rázták a mennyboltot, s a hetykébbek még sarkantyúikat is összecsapdosták, hogy villámok szikráztak ki a nyomán.

És amikor éppen nagyot cikázott egy hasadozó villám, élénk kékszínű fényénél egy pillanatra körülnézhetett a vaksötétségben a foglyul ejtett napsugár is. Épp annyit vett csak észre, hogy egy hasadéknyi rés mégis maradt börtöne rácsán. Akkora talán, hogy a sóhajtása átdurranhat rajta. Megpróbálta gyorsan kisujjával, s a rács lazult egy parányit. Nemsokára az öklöcskéje is kifért, aztán egyszerre csak ő maga is.

Huss! Elinalt a sugárka a mérgesen topogó, dohogó felhőstrázsa háta mögött. Annak az volt most a mérge, hogy míg társai kedvükre kirugdalhatják magukból szilajságukat, neki ezt a hüvelykmatyit kell itt őrizgetnie. Észre se vette, hogy a rab már messze jár.

Ahogy csak tellett tőle, úgy iszkolt a pirinyó sugár, el a vad, dühös képű felhők közeléből. Még maga sem tudta, hová meneküljön, de sejtette, hogy sok ideje nincsen. Ha itt marad, megint csak galléronkapják, s most már aztán hét lakat alá csukatja a gonosz, vén felleg. Összehúzta magát, s leste az égi csetepatét, amint a szelek meg a felhők tombolnak. Váratlanul megint föllobbant valahol a villám. Idegen, gonosz fény, de mégis fény! Rokon a vaksötétség birodalmában, ahol mindenki más ellenség!

A pici sugár nekilódult s elrikkantotta magát:

-      Villám bátyó! Kapj föl a hátadra!

-      Gyere, öcskös! – szikrázta vissza a villám, s azzal már száguldott is vele, át a felhők ólomburkán, végig a levegőégen, iszonyatos sebességgel.

-      Hahó, bátyó! Hová tartunk? – kérdezte riadtan a cseppnyi sugár.

-      Annak a szemtelen, magasba nyújtózó nyárfának, ni! Úgy ledöntjük, híre sem marad!

-      De már én nem! – kiáltotta a kicsi sugár, s leszökkent a villám hátáról. Sohase lett volna képes bántani a fákat. Nem ezt tanulta az édesanyjától, a naptól.

S amikor a délceg nyárfa nagy robajlással lezúdult a földre, bizony meg is siratta szívből. Hanem a villám, a hetyke, pattogó legény, hová lett? Az se volt már sehol: maga is belehalt a cudar ökölcsapásába, mellyel leterítette az árva fát.

Ott vesztegelt ég és föld között a fellegek rabságából szökött utolsó napsugár, egyes-egyedül. Hová bújjon? Merre tartson? A dühöngő felhők mögötte maradtak, de odalenn a föld, akár a szétdúlt csatatér.

Virág kelyhe be nem fogadhatja: mind összezárultak a szirmok, s rettegve hajladozik a szélben a sok gyönge szár, csak el ne törjön! A bokrokon patakzik a víz, ott se lenne maradása!

A város felé fordult. Talán az erős falak megvédik. Hiszen ott, az ablakok üvege mögött sápadt arcú testvérek villognak! Oda siet!

Az ablakokból kiintettek a fények, volt ahol egész sor lámpa ragyogott. Közébük menjen talán? A kis sugárnak elszorult a szíve: hátha nem is fogadnák szívesen. Ahol annyian tündökölnek, mi szükség lenne az ő gyereklángjára?

Inkább olyan helyet keres, ahol egyetlen babszemnyi világosság viaskodik a homállyal! Nekiindult. Mind messzebbre került a város hatalmas palotáitól. Eső verte, szél kergette, de ő csak szállt kitartón, míg a nagy utcák elmaradtak s apró, földszintes viskók közé nem került. Ott aztán beleskelt az ablakokon.

Keresett valamit, maga sem értette pontosan, micsodát. Talán, ha nagyobbacska lett volna, sikerül kimondania is: meg akarta találni a dolgát ezen a világon. Amiért rabságon, szenvedésen, viharon át ide kellett érnie, hogy ott segítsen, ahol a legjobban várják.

És akkor észrevett egy szűk ablakocskát. Odabenn a fehér ágyban sápadt kisgyerek feküdt. Nehezen kapkodta a levegőt, s nagy, tárt szemében semmi élet. A kisasztalon egyetlen szál gyertya imbolygó lángja. Az ágynál fehér hajú, fáradt apóka lesi a kisgyerek minden mozdulatát. Csak féltés és riadalom, csupa szeretet és reménytelenség.

A pici sugárban föltüzelt valami. Talán édesanyja, a melegítő nap búcsúölelésére emlékezett vissza, ahogy útjára bocsátotta. Már nem tétovázott. Sebes iramlással átszökkent az ablak esőmosta üvegén és benn termett a szobában. Csak úgy röptében hunyorított egyet biztatón a sötétséggel küszködő, vitéz gyertyalángocska felé, aztán a beteg kisgyerek ködös szemében csillant föl. Érezte, ha rácsukódik a láztól elnehezedett pillája, vége az életének, ott hal meg ő si a soha többé ki nem nyíló szemhéj alatt. De akkor sem tehetett mást: meg kellett próbálnia, hátha az ő parányi világa lobbantja föl újra azt a nagy, tükrös gyerekszempárt.

Végtelenül hosszú időnek tetszett, míg ott vergődött a seprűs pillák árnyékában, aztán egyszerre csak újra kitágult előtte a világ.


A betegágynál őrködő apóka arcát is beragyogta valami. Lassan átragadt rá a gyermek révedező mosolygása. Hogyan is sejthette volna, mi történt? Csak azt látta, hogy az aggódva lesett szempárban újra fölsugárzik az élet fénye.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5