Angelo Poliziano: A rózsák

Bizony, lánykák, egy május fényű reggelen

a kertben jártam, s nem tudom, mi volt velem:

köröskörül hűs liljomok, lágy ibolyák,

nedves bimbók, mint szelíded virágszivek,

zöldelt a fű, és bíbort rügyeztek a fák –

hát még a sárga, égkék, patyolat színek!

Fejemre most – gondoltam – koszorút kötök:

de azt sem tudtam, merre nyújtsam a kezem –

Bizony, lánykák, egy május fényű reggelen

a kertben jártam, s nem tudom, mi volt velem.

Mikor virággal ékitettem már ruhám,

s szirmok füzére diszítette homlokom:

árnyalt szinekben rózsa-erdő várt reám,

odafutottam megrakodni gazdagon:

szivembe édes illatuktól vágy osont

s epesztve kínzott, - mily sóváran, Istenem!

Bizony, lánykák, egy május fényű reggelen

a kertben jártam, s nem tudom, mi volt velem.

Soha, lánykák, nektek el nem mondhatom,

mily önfeledten s részegen dülöngtem ott,

míg lelkemben hömpölygött illat-illaton:

ah! mennyi bimbó, mennyi feslő s elnyílott,

mennyi virág! – S Ámor fülembe suttogott:

A szépjét szedd s ne bánd, ha tüske közt terem.

Bizony, lánykák, egy május fényű reggelen

a kertben jártam, s nem tudom, mi volt velem.

Mikor a rózsa tele szinben tündököl,

és május fénye andalitja tág fejét,

mikor a legszebb virágában nyíl, fesel,

és gyönge szépsége nem illant tova még:

akkor fonjatok, lánykák, belőle füzért,

hogy illatozzék ifju fürtjeiteken. –

Bizony, lánykák, egy május fényű reggelen

a kertben jártam, s nem tudom, mi volt velem.

/Ford.: Jankovich Ferenc/