Google+ Followers

2015. január 10., szombat

Ota Pavel: A legdrágább egész Közép-Európában


Anyám a háború előtt rettenetesen vágyódott egy olaszországi útra. Nem is annyira Michelangelo szobrait és Leonardo da Vinci képeit akarta látni, mint egy jót fürdeni a meleg tengerben: mert a mama Drín Kladnai-i volt, márpedig ott egy sűrű békalencsével benőtt kacsaúsztatóban lubickolhatott volna, így hát kislánykorában soha nem élvezhette a fürdés örömeit. Minden tavasszal kérdezte a papát:

-      Leókám, elmegyünk az idén?

Leo, a papám, szokás szerint azt válaszolta, hogy éppen az idén nincs elég pénzünk, és kifejtette, hogy nézete szerint sokkal jobb a Berounkán, Krivoklá mellett.  A papának ugyanis egészen másfajta gondjai voltak. Érdeklődése középpontjában az üzlet és a halak álltak. Mindkettőben hihetetlenül nagy volt, ám előnyben a halakat részesítette, nagy kárára a családunknak és a svéd Elektrolux cégnek: ennek a hűtőszekrényeit és porszívóit árusította, mint ügynök. Gyakran nyoma veszett üzleti körútja kellős közepén, ilyenkor rendszerint a Berounkán akadtak rá, amint sügérrel csukát fog legjobb barátjával, Karel Prosek révésszel.

A halak iránt táplált szerelme abban az elhatározásban csúcsosodott ki, hogy megvesz a családunknak egy halastavat pontyostul. Nemcsak hogy saját pontyunkat ehetjük ezentúl, hanem még keresünk is egy csomó pénzt a lehalászáson. A mama szkeptikus volt az egész vállalkozást illetően, és figyelmeztette a papát, hogy ne ugorjon bele olyasmibe, ami nem vág a szakmájába. De túlságosan nem ellenkezett (a papa ilyen alkalmakkor meglehetősen kiabált), csupán befejezésül megjegyezte, hogy talán jobb lenne ezen a pénzen Olaszországba utazni. A papa válaszra sem méltatta, csak megsemmisítő pillantást vetett rá. Meg volt győződve róla, hogy jobban ért az üzleti ügyekhez, mint a mama és egész keresztény rokonsága. Benne volt ebben az oldalpillantásban az ősök ötezer éves bölcsessége, valamint az az önmagáért beszélő tény, hogy a pontyon szerzett jövedelmen elutazhatnak Olaszországba az egész rokonsággal együtt. Meg kell jegyezni, hogy a mama ettől félt a legjobban.

A papa tehát halastókutató expedícióra indult. Mély és finom lelkében egészen pontos elképzelése volt róla. Egy vízre hajló fűzfáktól körülvett tó, itt-ott egy-egy sárga kelyhű tavirózsa, a napsugár járta vízben borjú nagyságú pontyok úsznak. Szinte repült ez után a lelki kép után a papa, mint méh a virágporra. Jó darab cseh földet járt be, de nem talált ilyen eladó halastavat.

Amint egyszer csak Krocehlavyban felkereste egy ismerőse, Jakubcik doktor úr, egy megtermett bajszos fickó. Azt mondta a doktor úr a papának, aki akkor, isten tudja, miért, inspektori címet viselt:

-      Inspektor úr, nem akarja megvenni a halaimat?

A papának elakadt a lélegzete.

-      Mibe kerülne, doktor úr?

-      Tízezer. Elhozom a számlát, hogy mennyit adtam ki néhány éve a pontyivadékokra. Persze azóta jócskán megnőttek. Majd meglátja.

Mire a papa:

-      Hiszek én magának, doktor úr.

A doktor:

-      Jöjjön csak, legalább megmutatom, mekkorák benne a pontyok.

A papának már útközben az az előérzete támadt, hogy ez lesz az, amit keres. Ez volt az ő híres csalhatatlan megérzése, amely mindig előre megsúgta neki, hol fog hűtőszekrényt eladni és hol porszívót, és hogy hol fölösleges csengetni vagy kopogtatni. Ahogy távolról megszimatolta mindig a jó üzletet, úgy sejtette meg most kiválasztott halastavát s benne a kövér pontyokat.

Megállnak a töltésen. Jakubcik doktor hagyta, hadd igya szemével a látványt. Kis, téglalap alapú halastó pihent ott, a partján világoszöld füzek áztatták vesszőiket a csendes vízben, a víz színén itt-ott egy-egy sárga virágú tavirózsa. Papa felsóhajtott, és barátja Jakubcik doktor úr, jelentőségteljesen így szólt:

-      És most: a pontyok.

Zsebéből zsemlét vett elő. Kettétörte, és egyik felét a töltésnél bedobta. A doktor magabiztosan mosolygott, a papa a zsemlére szegezte tekintetét. Egyszerre csak megtört a víztükör, megjelent egy nagy sárga test, így csinált: hamm!, és a zsemle eltűnt. A papa felnyögött:

-      Jóságos ég, ez legalább ötkilós!

-      Hat – felelte jelentőségteljesen a doktor.

Ezzel megvolt az alku. A papa hazautazott, hogy magához vegye összes megtakarított pénzünket, a mama pedig örülhetett a halastavunknak és saját pontyainknak. A halastó egyetlen hibája az volt, hogy messze esett Prágától.

Mindazonáltal a papának attól a naptól fogva gyakran ragyogott az arca, és időnként révetegen mosolygott. A mama azt mondta, hogy lélekben Krocehlavyban van a pontyoknál. Mindig megértő volt a papa gyengéi iránt, s most is hajlandó volt végnélküli beszélgetésekbe bocsátkozni róla, hogyan nőhetnek a halak. A papa a kezét dörzsölte, s így lelkesítette a mamát:

-      Herminkám, degeszre keressük magunkat, degeszre!

Nem tudtam, mi sz, hogy degesz, de szép és nagy valami lehetett, mert a papa üdvözülten mosolygott, és a mama kezét simogatta.

Közeledett az ősz és vele a halastavunk első lehalászása. Családunk – főleg a papa – úgy készült erre a napra, mint valami nagy ünnepre. A papa szabadságot vett ki a cégnél, az Elektroluxnál. Az igazgató úr megkérdezte:

-      Megint a halak? Megint a halak? Ez lesz a veszte, inspektor úr!

A mama pedig csinos átmeneti kabátot szerzett be erre az alkalomra. Ezenkívül meg kellett hívni sógorait, két markos munkásembert, Karel Koprivát és Karel Hruzát. Fontos feladatot kaptak: a töltésen fognak őrködni, nehogy valaki lopja a lehalászott pontyot. Családostul jöttek a halastóhoz. A lehalászásra a papa hivatásos halászt fogadott, a smichovi Stehlík urat. Nyolc tetőtől talpig gumiruhába bújtatott férfival érkezett. Stehlík úr, az izmos, tapasztalt öreg, a rend embere volt. Az, ami a füzes-tavirózsás, idillikus halastó partjain lejátszódott, leginkább egy ismeretlen ellenség hadjáratára emlékeztetett. A töltésen két öttonnás PRAGA teherautó állt, rajtuk oxigéntartályok és halashordók a pontyok elszállítására. A töltés mentén csendben mozogtak a gumiemberek, bontották ki a hálót.

A halastóból folyt le a víz, és a papa, a Vanha üzem által a halakért fizetendő jelentős összeg előérzetétől buzdítva, szorgosan traktálta a meghívottakat.

Tízórai: forró virsli zsemlével. Két rekesz sör.

Ebéd az étteremben, Nejedlynél. Az újabb sörtől tovább emelkedett a hangulat. Egyedül a papa nem locsolta a torkát, ő sohasem ivott.

Délután háromkor már százával álltak a töltésen a kíváncsiak, és a tóban egészen alacsonyan állt a víz.

Stehlík úr jelt adott. Egy vadász belefújt az aranytrombitába, és elkezdték húzni a hálót. A háló nagy ívben meghajlott, a parafák úgy vonultak a víz tükrén, mint a kiskacsák. Stehlík úr utasításokat osztott, a marionettfigurákhoz hasonló gumibábuk lassan mozgatták kezüket oda-vissza. A nézőtéren egyre növekedett a feszültség, ahogy közeledett a végkifejlet.

A pontyok felőli tér már egészen kis körré zsugorodott össze. Ezekben a pillanatokban már hullámzania, bugyognia kellett volna a víz színének a halaktól, de nem történt semmi. A papa ismerte ezt a halászati jelenséget: elsápadt, homlokát kiverte a verejték.

A halászok egészen addig szűkítették a kört, míg a parafák minden oldalról össze nem értek. A hálóban nyilvánvalóan nem volt semmi. De mégis! A sár és a víz találkozásánál valami ficánkolt. Stehlík úr ügyesen megfogta a mentőhálóval, és a magasba emelte. Ponty! Méghozzá micsoda ponty! A papa a pontyot megismerte, felnyögött, a gát pedig óriási röhejben tört ki. Mindenki nevetett akkor, csak a mama meg a papa nem.

A mamának különben nehéz volt elviselnie ezt a szégyent: Drínben sokáig élt, de Krocehlavy a szülővárosa volt. Magához szorított bennünket, és ezt suttogta:

-      Szegény gyermekeim! Ha tudnátok, milyen papátok van nektek!

A papa pedig eközben odafutott a halastóhoz, állt a tátogó hal felett, és úgy meresztette rá a szemét, mintha életében először látna pontyot. Jakubcík doktor nem hazudott, a ponty jóval többet nyomott hat kilónál, mióta a papa megvette a halastavat, jelentősen meghízott.

Aztán a papa Jakubcík doktor villájához rohant, hogy az ügyet ökölvívó módszerrel intézze el, ahogy azt Frantisek Nekolny úrtól látta.

A cseléd nyitott ajtót:

-      A doktor úr Olaszországban tölti a szabadságát a nagyságos asszonnyal.

-      Az én pénzemen tölti, Olaszországban!

Aznap ponty volt vacsorára. A mama természetesen nem szólt a papához, csak midőn egy főúr nagyvonalúságával kijelentette:”Ha megfizettük, gyerekek, akkor meg is esszük!”, vetette oda dühösen, hogy ez még a papa hitsorsosa, Rothschild úr számára is feltehetőleg drága vacsora volna. És ebben feltehetőleg igaza volt. Minden bizonnyal ez volt a legdrágább ponty, nemcsak Csehszlovákiában, hanem egész Közép-Európában. A papának a lehalászással együtt tizenegy és félezer koronájába került, ezért a pénzért – mint a mama a vacsora berekesztése gyanánt megjegyezte – egyenesen Kanadából importált élő lazacot is ehettünk volna.

A papának elpárolgott a dühe, és nem kereste fel Jakubcík doktor urat bokszmérkőzés tárgyában.

Jó pár év telt el. A papa ezek alatt az évek alatt hűtőszekrényeket és porszívókat adott el, és horgászni járt a Berounkára.

Egyszer aztán, amikor épp az irodájában ült a Konvitská utcában, kopogtak az ajtón.

-      Szabad – kiáltotta a papa, és belépett…Jakubcík doktor úr.

A papa az első pillanatban elvörösödött, neki akart esni, de aztán lecsillapodott. Majd megállapította magában, hogy a doktor úrnak eltűnt a bajusza.

-      Á, inspektor úr, hogy van, inspektor úr? Ezer éve nem láttuk egymást! – fuvolázta a doktor.

A papa szerette volna azt mondani, hogy szenzációsan érzi magát, mert azóta is a doktor úr pontyait eszi, de nem mondott semmit. Valami azt súgta neki, hogy várjon, minden ezután jön csak. Jakubcík doktor úr kibökte, hogy felesége hűtőszekrényt szeretne.

-      Eljöttem magához, inspektor úr, tudom, hogy a maga tanácsában bízhatunk a legjobban, elvégre földink.

És a papára mosolygott.

-      Természetesen, doktor úr, ez az én brancsom – fuvolázta a papa a következő mondatot a doktor nyakába: - Ezt ajánlhatom önnek: GV-tipus, Platr-Munters-rendszer, felül márványlap borítással. Ára tízezer-háromszázötven korona.

Jakubcík doktornak gőze sem volt róla, mi az a Platr-Munters-rendszer, de lelkesen bólogatott. Aztán a papa bemutatta a hűtőszekrényt, és a doktor úr módfelett elégedett volt, kivált a márványborítás tetszett neki. A papa bevitte az irodájába, megkínálta konyakkal, nagyszerűen elbeszélgettek, Jakubcík doktor úr elmondta, ki vált el, ki nősült meg, ki született és ki halt meg Krocehlavyban, a papa pedig zsidó vicceket mesélt Kohnról és Abelesről. Mikor a doktor úr becsípett a konyaktól, a papa megígérte neki, hogy a cég maga fogja három napon belül Krocehlavyba szállítani a frizsidert, de most kell kifizetni. A doktornál nem volt pénz, de rögtön elment a bankba. Egy óra múlva visszatért, kifizette a hűtőszekrényt, s papa elismervényt adott.

Miután a doktor úr elment, a papa felhívta Skvor raktárost:

-      Van ott nálad kiselejtezett hűtőszekrény?

-      Akad még itt egy.

A papa belakkoztatta Kucera lakkozó úrral, és kivetette a belsejét, úgyhogy a hűtőszekrény üres ládává változott. MADE IN SWEDEN címkékkel teleragasztott originál csomagolással látta el, és sajnálkozva tűnődött el rajta, hogy a krocehlavy halastó is szemre nagyon szép volt a füzekkel meg a sárga tavirózsákkal. És hogy Jakubcík doktor úr fájdalma ne legyen mérséken felüli, hozzácsomagoltatta a ládához a márványlapot is, ha már annyira megtetszett a doktor úrnak.

A hűtőszekrényt elküldték Krocehlavyba.

Jakubcík doktor úr elhívatta Lubusínból Beznosek szerelőt, hogy beállítsa a gépet. A szerelő állítólag futva menekült, és rémülten kiabált, hogy neki ehhez semmi köze.

Jakubcík doktor úr azon nyomban telefonált a papának:

-      Inspektor úr, ennek a frizsidernek hiányzik a belseje – ordította. – Maga egy ládát küldött nekem! Köszönöm szépen, nyúlketrecem már van!

A papa így válaszolt:

-      Na ja, doktor úr, ezen nem lehet segíteni. Úgy van ez, mint a halastóval. Annak is hiányzott a belseje, különben igen szemrevaló volt.

Ezzel letette a kagylót.

Jakubcík doktor úr nem jött fel Prágába, hogy ökölvívó módszerrel intézze el az ügyet, be se perelte a papát. De Jakubcíkéknak alighanem szomorú estéjük volt aznap, akárcsak nekünk a szóban forgó halastó lehalászása után. Elvégre Jakubcík doktor úr vásárolt egy szerfölött drága nyúlketrec et, a legdrágábbat nem csak Csehországban, hanem egész Közép-Európában.


/Ford.: Hap Béla/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5