Anyám a
háború előtt rettenetesen vágyódott egy olaszországi útra. Nem is annyira
Michelangelo szobrait és Leonardo da Vinci képeit akarta látni, mint egy jót
fürdeni a meleg tengerben: mert a mama Drín Kladnai-i volt, márpedig ott egy
sűrű békalencsével benőtt kacsaúsztatóban lubickolhatott volna, így hát
kislánykorában soha nem élvezhette a fürdés örömeit. Minden tavasszal kérdezte
a papát:
-
Leókám, elmegyünk az idén?
Leo, a
papám, szokás szerint azt válaszolta, hogy éppen az idén nincs elég pénzünk, és
kifejtette, hogy nézete szerint sokkal jobb a Berounkán, Krivoklá mellett. A papának ugyanis egészen másfajta gondjai
voltak. Érdeklődése középpontjában az üzlet és a halak álltak. Mindkettőben
hihetetlenül nagy volt, ám előnyben a halakat részesítette, nagy kárára a
családunknak és a svéd Elektrolux cégnek: ennek a hűtőszekrényeit és porszívóit
árusította, mint ügynök. Gyakran nyoma veszett üzleti körútja kellős közepén,
ilyenkor rendszerint a Berounkán akadtak rá, amint sügérrel csukát fog legjobb
barátjával, Karel Prosek révésszel.
A halak
iránt táplált szerelme abban az elhatározásban csúcsosodott ki, hogy megvesz a
családunknak egy halastavat pontyostul. Nemcsak hogy saját pontyunkat ehetjük
ezentúl, hanem még keresünk is egy csomó pénzt a lehalászáson. A mama
szkeptikus volt az egész vállalkozást illetően, és figyelmeztette a papát, hogy
ne ugorjon bele olyasmibe, ami nem vág a szakmájába. De túlságosan nem ellenkezett
(a papa ilyen alkalmakkor meglehetősen kiabált), csupán befejezésül
megjegyezte, hogy talán jobb lenne ezen a pénzen Olaszországba utazni. A papa
válaszra sem méltatta, csak megsemmisítő pillantást vetett rá. Meg volt
győződve róla, hogy jobban ért az üzleti ügyekhez, mint a mama és egész
keresztény rokonsága. Benne volt ebben az oldalpillantásban az ősök ötezer éves
bölcsessége, valamint az az önmagáért beszélő tény, hogy a pontyon szerzett
jövedelmen elutazhatnak Olaszországba az egész rokonsággal együtt. Meg kell
jegyezni, hogy a mama ettől félt a legjobban.
A papa
tehát halastókutató expedícióra indult. Mély és finom lelkében egészen pontos
elképzelése volt róla. Egy vízre hajló fűzfáktól körülvett tó, itt-ott egy-egy
sárga kelyhű tavirózsa, a napsugár járta vízben borjú nagyságú pontyok úsznak.
Szinte repült ez után a lelki kép után a papa, mint méh a virágporra. Jó darab
cseh földet járt be, de nem talált ilyen eladó halastavat.
Amint
egyszer csak Krocehlavyban felkereste egy ismerőse, Jakubcik doktor úr, egy
megtermett bajszos fickó. Azt mondta a doktor úr a papának, aki akkor, isten
tudja, miért, inspektori címet viselt:
-
Inspektor úr, nem akarja megvenni a halaimat?
A
papának elakadt a lélegzete.
-
Mibe kerülne, doktor úr?
-
Tízezer. Elhozom a számlát, hogy mennyit adtam ki néhány
éve a pontyivadékokra. Persze azóta jócskán megnőttek. Majd meglátja.
Mire a
papa:
-
Hiszek én magának, doktor úr.
A
doktor:
-
Jöjjön csak, legalább megmutatom, mekkorák benne a
pontyok.
A
papának már útközben az az előérzete támadt, hogy ez lesz az, amit keres. Ez
volt az ő híres csalhatatlan megérzése, amely mindig előre megsúgta neki, hol
fog hűtőszekrényt eladni és hol porszívót, és hogy hol fölösleges csengetni
vagy kopogtatni. Ahogy távolról megszimatolta mindig a jó üzletet, úgy sejtette
meg most kiválasztott halastavát s benne a kövér pontyokat.
Megállnak
a töltésen. Jakubcik doktor hagyta, hadd igya szemével a látványt. Kis,
téglalap alapú halastó pihent ott, a partján világoszöld füzek áztatták
vesszőiket a csendes vízben, a víz színén itt-ott egy-egy sárga virágú
tavirózsa. Papa felsóhajtott, és barátja Jakubcik doktor úr, jelentőségteljesen
így szólt:
-
És most: a pontyok.
Zsebéből
zsemlét vett elő. Kettétörte, és egyik felét a töltésnél bedobta. A doktor magabiztosan
mosolygott, a papa a zsemlére szegezte tekintetét. Egyszerre csak megtört a
víztükör, megjelent egy nagy sárga test, így csinált: hamm!, és a zsemle
eltűnt. A papa felnyögött:
-
Jóságos ég, ez legalább ötkilós!
-
Hat – felelte jelentőségteljesen a doktor.
Ezzel
megvolt az alku. A papa hazautazott, hogy magához vegye összes megtakarított
pénzünket, a mama pedig örülhetett a halastavunknak és saját pontyainknak. A
halastó egyetlen hibája az volt, hogy messze esett Prágától.
Mindazonáltal
a papának attól a naptól fogva gyakran ragyogott az arca, és időnként révetegen
mosolygott. A mama azt mondta, hogy lélekben Krocehlavyban van a pontyoknál.
Mindig megértő volt a papa gyengéi iránt, s most is hajlandó volt végnélküli
beszélgetésekbe bocsátkozni róla, hogyan nőhetnek a halak. A papa a kezét
dörzsölte, s így lelkesítette a mamát:
-
Herminkám, degeszre keressük magunkat, degeszre!
Nem
tudtam, mi sz, hogy degesz, de szép és nagy valami lehetett, mert a papa
üdvözülten mosolygott, és a mama kezét simogatta.
Közeledett
az ősz és vele a halastavunk első lehalászása. Családunk – főleg a papa – úgy
készült erre a napra, mint valami nagy ünnepre. A papa szabadságot vett ki a
cégnél, az Elektroluxnál. Az igazgató úr megkérdezte:
-
Megint a halak? Megint a halak? Ez lesz a veszte,
inspektor úr!
A mama
pedig csinos átmeneti kabátot szerzett be erre az alkalomra. Ezenkívül meg
kellett hívni sógorait, két markos munkásembert, Karel Koprivát és Karel
Hruzát. Fontos feladatot kaptak: a töltésen fognak őrködni, nehogy valaki lopja
a lehalászott pontyot. Családostul jöttek a halastóhoz. A lehalászásra a papa
hivatásos halászt fogadott, a smichovi Stehlík urat. Nyolc tetőtől talpig
gumiruhába bújtatott férfival érkezett. Stehlík úr, az izmos, tapasztalt öreg,
a rend embere volt. Az, ami a füzes-tavirózsás, idillikus halastó partjain
lejátszódott, leginkább egy ismeretlen ellenség hadjáratára emlékeztetett. A
töltésen két öttonnás PRAGA teherautó állt, rajtuk oxigéntartályok és
halashordók a pontyok elszállítására. A töltés mentén csendben mozogtak a
gumiemberek, bontották ki a hálót.
A
halastóból folyt le a víz, és a papa, a Vanha üzem által a halakért fizetendő
jelentős összeg előérzetétől buzdítva, szorgosan traktálta a meghívottakat.
Tízórai:
forró virsli zsemlével. Két rekesz sör.
Ebéd az
étteremben, Nejedlynél. Az újabb sörtől tovább emelkedett a hangulat. Egyedül a
papa nem locsolta a torkát, ő sohasem ivott.
Délután
háromkor már százával álltak a töltésen a kíváncsiak, és a tóban egészen
alacsonyan állt a víz.
Stehlík
úr jelt adott. Egy vadász belefújt az aranytrombitába, és elkezdték húzni a
hálót. A háló nagy ívben meghajlott, a parafák úgy vonultak a víz tükrén, mint
a kiskacsák. Stehlík úr utasításokat osztott, a marionettfigurákhoz hasonló
gumibábuk lassan mozgatták kezüket oda-vissza. A nézőtéren egyre növekedett a
feszültség, ahogy közeledett a végkifejlet.
A
pontyok felőli tér már egészen kis körré zsugorodott össze. Ezekben a
pillanatokban már hullámzania, bugyognia kellett volna a víz színének a halaktól,
de nem történt semmi. A papa ismerte ezt a halászati jelenséget: elsápadt,
homlokát kiverte a verejték.
A
halászok egészen addig szűkítették a kört, míg a parafák minden oldalról össze
nem értek. A hálóban nyilvánvalóan nem volt semmi. De mégis! A sár és a víz
találkozásánál valami ficánkolt. Stehlík úr ügyesen megfogta a mentőhálóval, és
a magasba emelte. Ponty! Méghozzá micsoda ponty! A papa a pontyot megismerte,
felnyögött, a gát pedig óriási röhejben tört ki. Mindenki nevetett akkor, csak
a mama meg a papa nem.
A
mamának különben nehéz volt elviselnie ezt a szégyent: Drínben sokáig élt, de
Krocehlavy a szülővárosa volt. Magához szorított bennünket, és ezt suttogta:
-
Szegény gyermekeim! Ha tudnátok, milyen papátok van
nektek!
A papa
pedig eközben odafutott a halastóhoz, állt a tátogó hal felett, és úgy
meresztette rá a szemét, mintha életében először látna pontyot. Jakubcík doktor
nem hazudott, a ponty jóval többet nyomott hat kilónál, mióta a papa megvette a
halastavat, jelentősen meghízott.
Aztán a
papa Jakubcík doktor villájához rohant, hogy az ügyet ökölvívó módszerrel
intézze el, ahogy azt Frantisek Nekolny úrtól látta.
A cseléd
nyitott ajtót:
-
A doktor úr Olaszországban tölti a szabadságát a
nagyságos asszonnyal.
-
Az én pénzemen tölti, Olaszországban!
Aznap
ponty volt vacsorára. A mama természetesen nem szólt a papához, csak midőn egy
főúr nagyvonalúságával kijelentette:”Ha megfizettük, gyerekek, akkor meg is
esszük!”, vetette oda dühösen, hogy ez még a papa hitsorsosa, Rothschild úr számára
is feltehetőleg drága vacsora volna. És ebben feltehetőleg igaza volt. Minden
bizonnyal ez volt a legdrágább ponty, nemcsak Csehszlovákiában, hanem egész
Közép-Európában. A papának a lehalászással együtt tizenegy és félezer
koronájába került, ezért a pénzért – mint a mama a vacsora berekesztése gyanánt
megjegyezte – egyenesen Kanadából importált élő lazacot is ehettünk volna.
A
papának elpárolgott a dühe, és nem kereste fel Jakubcík doktor urat
bokszmérkőzés tárgyában.
Jó pár
év telt el. A papa ezek alatt az évek alatt hűtőszekrényeket és porszívókat
adott el, és horgászni járt a Berounkára.
Egyszer
aztán, amikor épp az irodájában ült a Konvitská utcában, kopogtak az ajtón.
-
Szabad – kiáltotta a papa, és belépett…Jakubcík doktor
úr.
A papa
az első pillanatban elvörösödött, neki akart esni, de aztán lecsillapodott.
Majd megállapította magában, hogy a doktor úrnak eltűnt a bajusza.
-
Á, inspektor úr, hogy van, inspektor úr? Ezer éve nem
láttuk egymást! – fuvolázta a doktor.
A papa
szerette volna azt mondani, hogy szenzációsan érzi magát, mert azóta is a
doktor úr pontyait eszi, de nem mondott semmit. Valami azt súgta neki, hogy
várjon, minden ezután jön csak. Jakubcík doktor úr kibökte, hogy felesége
hűtőszekrényt szeretne.
-
Eljöttem magához, inspektor úr, tudom, hogy a maga
tanácsában bízhatunk a legjobban, elvégre földink.
És a
papára mosolygott.
-
Természetesen, doktor úr, ez az én brancsom – fuvolázta a
papa a következő mondatot a doktor nyakába: - Ezt ajánlhatom önnek: GV-tipus,
Platr-Munters-rendszer, felül márványlap borítással. Ára tízezer-háromszázötven
korona.
Jakubcík
doktornak gőze sem volt róla, mi az a Platr-Munters-rendszer, de lelkesen
bólogatott. Aztán a papa bemutatta a hűtőszekrényt, és a doktor úr módfelett
elégedett volt, kivált a márványborítás tetszett neki. A papa bevitte az
irodájába, megkínálta konyakkal, nagyszerűen elbeszélgettek, Jakubcík doktor úr
elmondta, ki vált el, ki nősült meg, ki született és ki halt meg Krocehlavyban,
a papa pedig zsidó vicceket mesélt Kohnról és Abelesről. Mikor a doktor úr
becsípett a konyaktól, a papa megígérte neki, hogy a cég maga fogja három napon
belül Krocehlavyba szállítani a frizsidert, de most kell kifizetni. A doktornál
nem volt pénz, de rögtön elment a bankba. Egy óra múlva visszatért, kifizette a
hűtőszekrényt, s papa elismervényt adott.
Miután a
doktor úr elment, a papa felhívta Skvor raktárost:
-
Van ott nálad kiselejtezett hűtőszekrény?
-
Akad még itt egy.
A papa
belakkoztatta Kucera lakkozó úrral, és kivetette a belsejét, úgyhogy a hűtőszekrény
üres ládává változott. MADE IN SWEDEN címkékkel teleragasztott originál
csomagolással látta el, és sajnálkozva tűnődött el rajta, hogy a krocehlavy
halastó is szemre nagyon szép volt a füzekkel meg a sárga tavirózsákkal. És
hogy Jakubcík doktor úr fájdalma ne legyen mérséken felüli, hozzácsomagoltatta
a ládához a márványlapot is, ha már annyira megtetszett a doktor úrnak.
A
hűtőszekrényt elküldték Krocehlavyba.
Jakubcík
doktor úr elhívatta Lubusínból Beznosek szerelőt, hogy beállítsa a gépet. A
szerelő állítólag futva menekült, és rémülten kiabált, hogy neki ehhez semmi
köze.
Jakubcík
doktor úr azon nyomban telefonált a papának:
-
Inspektor úr, ennek a frizsidernek hiányzik a belseje –
ordította. – Maga egy ládát küldött nekem! Köszönöm szépen, nyúlketrecem már
van!
A papa
így válaszolt:
-
Na ja, doktor úr, ezen nem lehet segíteni. Úgy van ez,
mint a halastóval. Annak is hiányzott a belseje, különben igen szemrevaló volt.
Ezzel
letette a kagylót.
Jakubcík
doktor úr nem jött fel Prágába, hogy ökölvívó módszerrel intézze el az ügyet,
be se perelte a papát. De Jakubcíkéknak alighanem szomorú estéjük volt aznap,
akárcsak nekünk a szóban forgó halastó lehalászása után. Elvégre Jakubcík
doktor úr vásárolt egy szerfölött drága nyúlketrec et, a legdrágábbat nem csak
Csehországban, hanem egész Közép-Európában.
/Ford.:
Hap Béla/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése