1
Alacsony part, öblök hasogatják,
a vitorlák mind tengerre suhantak.
Ott szárogattam sószikrás hajamat
egy sima sziklán, jó vesztára a parttól.
Zöld hal úszott a lábam elé,
fehér sirály röpült oda hozzám.
Én hetyke voltam még, víg és haragos,
nem tudtam, hogy a boldogság maga ez.
Homokba ástam sárga ruhámat,
szél föl ne kapja, el ne lopja csavargó,
a tengerbe jó messzire úsztam,
langyos zöld hullámokon heverészve.
Hogy visszatértem, már a parton a fárosz
fényt pillogott az esti sötétbe,
egy szerzetes szólt rám Herszon kapujában:
"Te merre kószálsz éj idején?"
Tudták rólam: én a vizet megérzem.
És ha itt-ott kutat ástak,
odahívtak nyomra vezetni,
ne túrják hiába a földet.
Francia puskagolyókat szedegettem,
ahogy bogyót meg gombát szednek az erdőn,
ruhám szegélyében hazavittem
nehéz bombák sok rozsdálló repeszét.
És húgomnak haragosan mondtam:
"Ha én cárné leszek egyszer,
hat páncélos hajót hozok erre,
s hat ágyunaszádot,
hogy védjék öbleinket
egész végig, Fiolentig."
És este az ágyam előtt
imádkoztam sötét ikonunkhoz,
hogy a meggyet el ne verje a jég,
hogy nagy hal húzza a hálót,
s hogy egy agyafúrt csavargó
el ne lopja sárga ruhámat.
Barátom volt a halásznép.
Egy felfordított csónak alatt
velük ültem a záporesőben,
hallgattam a tengerről a beszédet,
ittam s hittem minden szavukat.
És megszoktak lassan a halászok,
ha nem voltam véletlen a parton,
egy lányt szalajtott a legöregebbjük
értem, s az hozta a hírt:"Kikötöttek!
Lepényhalat sütünk ma parázson!"
Szürke szemű, magas fiú volt,
ifjabb fél évvel nálam.
Muskotályos illatú rózsát,
fehér rózsát hozott, s szeliden
kérdezte tőlem:"Ülhetek-e
melletted a parti kövön?"
Nevettem: "Mért hoztad a rózsát,
megszúrja az ujjam!" - "Akkor
hát
- felelte -, nem tudom, mit csináljak,
merthogy olyan nagyon beléd
szerettem!"
Megharagudtam rá: "Te szamár,
mi vagy te, királyfi?" - nevettem.
Szürke szemű fiú volt,
ifjabb fél évvel nálam.
"Feleségül akarlak venni
- mondta. - Felnövök hamarost,
és majd északra megyünk."
És sírva fakadt a nyurga fiú,
mivel én nem akartam a rózsát,
sem elmenni északra vele.
Vigasztaltam buta szóval:
"Cárné leszek, mit akarsz hát,
ilyen férj kell-e nekem?"
"Barátnak állok akkor
Herszon klastromába" - felelte.
"No, az nagy butaság: a barátok
folyton meghalnak, mást se csinálnak,
mindig temetik valamelyiküket,
és társai el se siratják."
Elment a fiú búcsú nélkül,
elvitte a muskotyályszagu rózsát,
hagytam, hogy menjen,
nem szóltam utána:"maradj még."
Titkolt sajgással a válás
jajdult fehér sirályként
az ürömtől gyöngyszinü sztyeppén,
Korszuny holt síkja felett.
2
Alacsony part, öblök hasogatják,
a füstös nap tengerbe zuhant,
barlangja elől cigánylány
ujjával odahítt magához:
"Mért jársz, gyönyörűm, mezítláb?
Vidám, gazdag leszel hamarost,
jeles vendéget hoz a Húsvét,
meghajolsz majd mélyen előtte,
sem szépséggel, sem szerelemmel,
énekeiddel csábítod el majd."
Nekiadtam a keresztelőmre kapott
arany nyakláncot és a keresztet,
s boldogan gondoltam:"A kedves
az első hírt most küldte magáról."
És izgalmamban hűtlenül elfeledtem
a part barlangjait és a kikötőt,
kígyókat nem riogattam a nád közt,
nem fogtam rákot sem vacsorára,
a déli szárazér fele mentem
a kőfejtőbe, a szöllős dombokon át,
nem volt az út oda könnyű.
Az új tanya gazdasszonya sokszor
kiáltott messziről:"Gyere, térj be!
Azt mondják, te szerencsét hozol a házra!"
Azt feleltem neki: "Szerencsét
csak a patkó hoz, meg az újhold,
az is csak, ha jobbról néz a
szemünkbe."
Nem szerettem én a szobákba bemenni.
Száraz szél sziszegett keletről,
az égből nagy szemü csillagok estek.
Az alsó templomban zúgott az imádság
a tengerészekért, a messzelevőkért,
a ringó meduzák az öbölben
kékesen sugaraztak a mélyből,
mint vízbe hullott csillagok, és
milyen hazátlanul krúgattak a darvak,
milyen nyugtalanul zengett a kabóca,
hogy énekelte bánatát a katonaözvegy -
mind megjegyezte finom hallásom a hangot.
Csak éppen nem tudtam egy olyan éneket
sem,
hogy eljön értem majd a királyfi.
Egy lányról álmodoztam akkoriban,
karján karperecek, szoknyája rövid,
hűs ujjai közt fehér furulya,
csak ül nyugodtan, hosszan néz a szemembe,
nem kérdi a szomorúságom,
nem mondja a szomorúságát,
és gyöngéden simogatja a vállam.
Hogy ismer rám a királyfi,
emlékszik-e majd a jegyemre?
Ki mutatja meg neki házunk?
Hisz a vén ház messze az úttól.
Csepergő tél váltotta az őszt,
szél húzott át a fehér szobán,
a kert palánkján tépte a repkényt,
kóbor kutyák tévedtek az udvarunkba,
és nyíttak hajnalig ablakom alján.
Nehéz idők jártak a szivemre,
csak suttogtam, bámulva az ajtót:
"Ó Istenem, bölcs lesz a mi
országlásunk,
a tenger partján templomokat rakunk,
és magas világítótornyokat is,
megvédjük a földet, a tengert
s népünknek jótevői leszünk."
3
A sötét tenger egy nap megszelidült,
fészkükre visszaszálltak a fecskék,
és elpirult a föld a pipacstól,
a tengerpartra visszatért a zsibongás.
Egyetlen éjjel tört be a nyár -
nem is láttuk színét a tavasznak.
És már nem riadoztam,
hogy elmegy majd mellettem a sorsom.
Szombat este, Virágvasárnap előtt
templomba menet azt mondtam a hugomnak:
"Fogd a gyertyámat meg az olvasómat,
a Bibliánkat visszaviszem a házba.
Egy hét múlva köszönt be Húsvét,
készülődnöm kell, ideje.
Útnak indult már a királyfi,
tengeren jön majd ide értem."
Hugom némán ámult szavamon,
sóhajtott csak, mert eszébe jutott,
mit mondott a barlangnál a cigánylány.
"Nyakláncot hoz majd, ugye, és
gyűrűt, halványkék köveset?"
"Nem - feleltem -, senki se tudja,
mi lesz, milyen lesz az ajándék."
Együtt születtem az ikerhugommal,
egymásnak pontos másai voltunk,
kicsiny korunkban egy-egy anyajegyről
csak anyánk tudta, melyikünk kicsoda.
Később tanult meg járni a kishugom,
mint a viaszbábu, feküdt csak
csöndesen, sose mérgelődött.
Szentképet hímzett türelemmel,
s álmában is arról gagyogott,
halottam, ahogy susogta:
"A Szűzanya köntöse kék lesz,
de istenem, hol veszem a gyöngyöt
János apostol könnyeihez?..."
Benőtte az udvart laboda, ménta,
szamár csipkedte a kiskapunál a füvet.
A hosszú szalmafonatú lócán
Léna hevert, szétvetve a karját,
egyre a hímzésen járt gondolata -
ilyen nagy ünnepen bűn lenne a munka.
Elhozta a sós szél hozzánk
Herszon húsvéti harangmuzsikáját,
minden kongás visszhangzott a szivemben,
vér nyargalt szét ereimben tőle.
"Lenocska - szóltam én a hugomnak,
most el kell mennem a partra.
Ha a királyfi keresne,
magyarázd meg, merre talál rám.
Talán utolér a sztyeppén.
Ma csábít és hív a tenger."
"Mondd, hol hallottad a dalt,
a királyfit ami idehozza? -
kérdezte hugom tág szemmel. -
Hisz a városban sose jártál,
itt meg másféle az ének."
Közel hajoltam egészen,
s azt súgtam neki:"Tudd meg,
nem hallottam - én magam kitaláltam,
nincs annál szebb dal a földön."
De ő nem hitt a szavamnak,
hallgatott duzzogva sokáig.
4
Kút fenekén nyugodott a nap,
köveken gyíkok melegedtek,
ördögszekér karikázott,
mint egy görbe, sovány bohóc.
Az ég magasabbra lendült,
s mint a Szűzanya köntöse, kéklett,
sose volt azelőtt ilyen.
Dél óta kergetőztek a jachtok,
fehér dologtalanok, seregeltek,
jól szél röpítette őket.
Az öböl partján mentem a fokhoz,
a sötét, tört rajzú szikla felé,
hullámverés tajtéka csapott rám,
és visszazengte új dalomat.
Tudtam, akárkivel közelít a királyfi,
meghallja a hangom, és belédöbben.
És ettől az ének minden egyes szava
mint isteni kegy, oly kedves volt a
szivemnek.
Az első jacht repült, nem is úszott,
a második utolérte,
a többi még csak sejlett.
Én csöndesen lehevertem a parton,
s már nem tudom, hogyan - elaludtam.
Arra ocsudtam fel vitorla
csattog közelemben. Előttem
derékig a tiszta vízben
hatalmas vénember tapogatja
a parti sziklák mély hasadékait,
s rekedten segítségért kiabál.
Hangos imába kezdtem,
amire kiskoromban tanítottak,
hogy ne legyen rossz álmom,
hogy házunkat kerülje a baj.
"Ó, Megváltó!" - könyörögtem,
s látom: az óriás öregember karján
fehérlik valami - s megdermedt a szivem.
Kitette a partra a legfehérebb,
legvidámabb jacht utasát.
Elnyújtóztatta a fekete sziklán.
Soká nem mertem hinni magamnak,
ujjamba haraptam, hogy felocsudjak:
kedves, napégett arcú királyfim
feküdt némán, az égre meredt.
Tengernél zöldebb volt a szeme,
sötétebb ciprusainknál,
láttam, ahogy kialudt a fénye...
Inkább vaknak szült volna anyám!
Furcsa kiáltás tört ki belőle:
"Jaj, fecske, fecske, de fáj!"
Madárnak látott bizonyára.
Alkonyodott, hazamentem.
Mély csend a sötét szobában.
Az örökmécsből málnavörös,
hosszú kis tűznyelv tört a magasba.
"Nem járt itt a királyfi -
mondta Léna a lépteim neszére. -
Vártam egészen estig,
elküldtem érte a kikötőbe."
"Nem jön már soha értem,
nem tér soha vissza, Léna,
meghalt ma a királyfi."
Hányta hugom sokáig a keresztet,
befordult szótlan a falnak,
tudtam, hogy sír a sötétben.
Hallottam a gyász-zsoltárt a királyfi
felett:
"Krisztus feltámadott a
halálból" -
s leírhatatlan fényben úszott
a kupolás templom.
/Ford.: Rab Zsuzsa/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése