Lord George Gordon Byron: Childe Harold

(Részlet a második énekből)

Ha szirten ülsz, ha tó fölött tűnödsz,

ha lábnyomodra kúszik a vadon,

hol nem vigyáz a bennlakókra csősz,

s halandó láb nem járhat szabadon,

ha hegyre mászol úttalan uton,

hol a vad nyájnak sose kell karám:

ha vízesésnél, sziklás szurdokon

a mélybe nézel - nem ez a magány,

ez dőzsölés a Föld terített asztalán.

De ha áttörsz a hangos tömegen,

hogy láss, figyelj, hogy érezz, birtokolj,

világcsavargó, fáradt idegen,

ha nincs kit áldj, s ki áldjon, nincs sehol,

fény rabja, te, ha dermeszt a nyomor,

ha lélek sincs, ki érted felhevül,

s ki elborulna, hogyha távozol,

sok vad hízelgőd, hódolód közül -

ez igazi magány, ez az, hogy egyedül.

(Részlet a harmadik énekből)

Az éjszaka nagy csöndje ül a tó

s az elmosódó, fénytelen hegyek

között, de milyen tisztán látható

ez a homály! s a Júra meredek,

sipkás tetői hogy sötétlenek!

Kelő virágok fűszeres szagát

lélegzi szét a part: a víz felett

halk csöppet ejt az evezőlapát,

a fűben szöcske zúg, sziszeg: jóéjszakát:

éjféli korhely ő, ki életét

örök gyerekként tölti, mert dalol:

s ha elcsitul, felzeng a sűrüség:

madár szól egy-egy percre valahol.

Aztán egy rebbenés a lomb alól -

nem, képzelet volt, csak a harmatot

szikrázza szét a csillagfény, s ahol

szerelmes könnye szertegördül, ott

minden teremtett szín a föld felé csorog.

Ó, csillagok! Ti ég költészete!

Csak olvashatnánk ember és világ

sorsát az égen! Megértitek-e

ha nagynak lenni felröpít a vágy,

túllépve földi végzetünk falát,

hogy veletek, ott fönn, legyünk rokon,

mert ti vagytok a szépség, a csodák,

s úgy hódolunk itt lenn, hogy csillagon

azt értjük: élet, hír, szerencse, hatalom?!

...Az ég! az ég! micsoda változás!

Ó, éj, sötétség és vihar, erős,

de erősnek is bűvös és csodás,

mint mély asszonyszem! Messzi ismerős,

csúcsról csúcsra és szirtre hág a bősz,

zörgő, eleven mennykő! Felleget

és hegyeket is szóra nyit, legyőz,

s a Júra ködös leple felnevet,

hahó! kiáltanak a boldog Alpesek!

Ez hát az éj! Ó, dicsőséges éj!

nem szunnyadásra szántál, itt vagyok:

sodorj magaddal, messzi, vad szeszély,

zuhogj csak rám! te és a viharod!

s a tó! hogy villog! árad és ragyog!

hogy táncolnak a dús esőszemek!

megint sötétség - s megint fény lobog,

a hangos hegy megrendül, úgy nevet,

hegyi öröm van itt! földrengés született!

...Ég, hegy, folyó, szél, villám, tó! ti mind!

Az éj, a felhő, az égzendülés,

s az érzés, mely e lélekben kering,

hogy jól figyeljetek, azt tanítja, és

felkongja bennem, mi szunnyadna már.

De ó, vihar! ha nincs cél, ez kevés!

Csak annyi volnál, mint a szív, ha fáj?

Vagy majd fészkedre lelsz, fönn, mint a sasmadár?!

/Ford.: Gergely Ágnes/