Google+ Followers

2015. január 13., kedd

Hriszto Szmirnenszki: Téli esték


Oly kihalt s oly zord a városunk ma este,
mint sötétlő sírhalom.
Lépteink, a végtelen sötétbe veszve,
tompán kongnak, elhalón.

Félelmes-kerekre nyílt a néma házak
sárgálló üvegszeme.
Szürke ködben állnak nyurga síri vázak:
pár hó-lepte jegenye.

Fenn a drótok, mint megannyi, hópihével
gyantázott, torz brácsahúr:
lenn a gyöngyösen szikrázó hó sikolt fel
csikorogva, gonoszul.

S az anyagtalan köd hálójába burkolt,
kínba ájult félkörív,
a hajszálvékonyan derengő, görbe újhold
ismeretlen útra hív.

*

Haladok mentén a huzalnak.
Tengernyi köd árja omol.
Szennyszürke üvegszem az ablak:
kitekintget a gond s a nyomor.

Az est fagya kezd belehelni
a sok apró ablakon át,
s kivirít nyomában ezernyi
ezüst, nem e-földi virág.

Kis putri...az ablaküvegre
gyerekarc tapad, és odabent
szól durva szitok: cserepekre
hull szét riadozva a csend.

Káromkodik az apa: részeg:
kenyeret se hozott ma haza...
Ér egy fagarast ez az élet?
Belefullad a kínba szava.

Függönycafatokkal övezve
egy termetes árnyalak áll,
a fejében tétova eszme,
s a keze fenyegetve kaszál.

Gyerekek sírnak könyörögve:
konyhában a kusza hajú
nyomorult asszony nyöszörögve
fölsír, emészti a bú.

*

Visszhangra talált ez a bú talán?
Zengenek a hó dalai?
Fölcsendül az éjben, az utcán
bánatosan valami.

Síró hegedű szava ébreszt
szunnyadozókat? Íme
váratlanul egyre merészebb
és tömörebb a zene.

Muzsikálnak a régi cigányok?
Vagy dübögő pörölyök
zengnek, s a nagyizmu kovácsok
ülleje feldübörög?

Egy deszkabarakkban a kúszó
láng menekül, didereg,
jégcsap tekereg, sima kígyó,
s kormos a vén mennyezet.

Felsír, felüvölt, riad és ráng
súlyos ütések alatt
a fényes acél, szeme gyémánt,
s könnyei színaranyak.

Sárgás,lila, kék lobogások,
rőten özönlik a fény,
s dolgoznak a fürge kovácsok
ördögi szénfeketén.

*

Odakint a sűrűdő, nehézkes
köd vonszol szennyszürke lepleket,
elinalna szívesen az éles
mozdonyfütty elől, de nem lehet.

Jönnek-mennek ismeretlen árnyak,
fölsejlő s enyésző figurák.
Villanylámpák gyöngyfüzére bágyadt
fényt szitál sűrű homályon át.

Gyászpompájú ködben, hamusárga
gomolyok közt kószál, imbolyog
két alak, riadtan meg-megállva,
mint torz, földöntúli fantomok.

A vak koldus tér meg otthonába,
gyermeke nehéz batyut cipel:
most a formátlan ködszörny kitátja
torkát: benne lassan tűnnek el.

Testvéreim, titeket kegyetlen
sorsotok így tart örök rabul...
Szürke élet köde nyomja mellem,
s jegesen torkom köré szorul.

*

Szól álombeli, távoli, tompa zene.
Ez az éjszaka már?
Laza, szürke homály...
Fénycsóvák aranyos tüzü kopjahegye
ki-kigyúl, s a havon tovaszáll.

Sárgán izzad az ablaküveg, lecsorog
halovány szinü sáv:
a kis ablakon át
egy nő hangja sikoltva az éjbe zokog,
s kiszüremlik a gyertyavilág.

*

Feketéllik a deszkakoporsó,
benne hajadon nyugoszik,
keblén viaszos kezeit
úgy tartja, akárcsak az alvó.

Elnyújtva zokog fel az anyja,
s az eget fenyegetve pöröl,
száraz köhögése kitör,
s csuklásba fúl olykor a hangja.

A bútorok árnya lebegve
táncol a csupasz falakon.
Rongyos gyerek áll az ikon-
képnél, s leborul könyörögve.

Ablakban a gyertya világa
a jégarabeszkeken át-
surran, s oda már a virág,
szétfoszlik a tünde ciráda.

*

Haladok mentén a huzalnak,
Tejszinü köd árja omol.
Szennyszürke üvegszem az ablak:
kitekintget a gond s a nyomor.

Kurjant a nyomor ma süvöltőn:
dalt zeng ma a gond, s dala gúny.
Két csillag az égen a börtön
fedelére lenéz, s ki-kihuny.

Két gyermek az útitarisznyát
a földre letéve mereng,
a szemükben örök szomorúság,
felettük a lámpa dereng.

Hópelyhek ezüstje lebeg le,
csillognak ezüstfonalak,
s a két gyermeki szem, kimeredve,
a röpke pihékre tapad.

Hull, hull az ezüstszinü kristály,
millió üde hópihe hull,
melyet idelenn beiszik már
a föld sara nyomtalanul.

/Ford.: Kálnoky László/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5