Oly kihalt s oly zord a városunk ma este,
mint sötétlő sírhalom.
Lépteink, a végtelen sötétbe veszve,
tompán kongnak, elhalón.
Félelmes-kerekre nyílt a néma házak
sárgálló üvegszeme.
Szürke ködben állnak nyurga síri vázak:
pár hó-lepte jegenye.
Fenn a drótok, mint megannyi, hópihével
gyantázott, torz brácsahúr:
lenn a gyöngyösen szikrázó hó sikolt fel
csikorogva, gonoszul.
S az anyagtalan köd hálójába burkolt,
kínba ájult félkörív,
a hajszálvékonyan derengő, görbe újhold
ismeretlen útra hív.
*
Haladok mentén a huzalnak.
Tengernyi köd árja omol.
Szennyszürke üvegszem az ablak:
kitekintget a gond s a nyomor.
Az est fagya kezd belehelni
a sok apró ablakon át,
s kivirít nyomában ezernyi
ezüst, nem e-földi virág.
Kis putri...az ablaküvegre
gyerekarc tapad, és odabent
szól durva szitok: cserepekre
hull szét riadozva a csend.
Káromkodik az apa: részeg:
kenyeret se hozott ma haza...
Ér egy fagarast ez az élet?
Belefullad a kínba szava.
Függönycafatokkal övezve
egy termetes árnyalak áll,
a fejében tétova eszme,
s a keze fenyegetve kaszál.
Gyerekek sírnak könyörögve:
konyhában a kusza hajú
nyomorult asszony nyöszörögve
fölsír, emészti a bú.
*
Visszhangra talált ez a bú talán?
Zengenek a hó dalai?
Fölcsendül az éjben, az utcán
bánatosan valami.
Síró hegedű szava ébreszt
szunnyadozókat? Íme
váratlanul egyre merészebb
és tömörebb a zene.
Muzsikálnak a régi cigányok?
Vagy dübögő pörölyök
zengnek, s a nagyizmu kovácsok
ülleje feldübörög?
Egy deszkabarakkban a kúszó
láng menekül, didereg,
jégcsap tekereg, sima kígyó,
s kormos a vén mennyezet.
Felsír, felüvölt, riad és ráng
súlyos ütések alatt
a fényes acél, szeme gyémánt,
s könnyei színaranyak.
Sárgás,lila, kék lobogások,
rőten özönlik a fény,
s dolgoznak a fürge kovácsok
ördögi szénfeketén.
*
Odakint a sűrűdő, nehézkes
köd vonszol szennyszürke lepleket,
elinalna szívesen az éles
mozdonyfütty elől, de nem lehet.
Jönnek-mennek ismeretlen árnyak,
fölsejlő s enyésző figurák.
Villanylámpák gyöngyfüzére bágyadt
fényt szitál sűrű homályon át.
Gyászpompájú ködben, hamusárga
gomolyok közt kószál, imbolyog
két alak, riadtan meg-megállva,
mint torz, földöntúli fantomok.
A vak koldus tér meg otthonába,
gyermeke nehéz batyut cipel:
most a formátlan ködszörny kitátja
torkát: benne lassan tűnnek el.
Testvéreim, titeket kegyetlen
sorsotok így tart örök rabul...
Szürke élet köde nyomja mellem,
s jegesen torkom köré szorul.
*
Szól álombeli, távoli, tompa zene.
Ez az éjszaka már?
Laza, szürke homály...
Fénycsóvák aranyos tüzü kopjahegye
ki-kigyúl, s a havon tovaszáll.
Sárgán izzad az ablaküveg, lecsorog
halovány szinü sáv:
a kis ablakon át
egy nő hangja sikoltva az éjbe zokog,
s kiszüremlik a gyertyavilág.
*
Feketéllik a deszkakoporsó,
benne hajadon nyugoszik,
keblén viaszos kezeit
úgy tartja, akárcsak az alvó.
Elnyújtva zokog fel az anyja,
s az eget fenyegetve pöröl,
száraz köhögése kitör,
s csuklásba fúl olykor a hangja.
A bútorok árnya lebegve
táncol a csupasz falakon.
Rongyos gyerek áll az ikon-
képnél, s leborul könyörögve.
Ablakban a gyertya világa
a jégarabeszkeken át-
surran, s oda már a virág,
szétfoszlik a tünde ciráda.
*
Haladok mentén a huzalnak,
Tejszinü köd árja omol.
Szennyszürke üvegszem az ablak:
kitekintget a gond s a nyomor.
Kurjant a nyomor ma süvöltőn:
dalt zeng ma a gond, s dala gúny.
Két csillag az égen a börtön
fedelére lenéz, s ki-kihuny.
Két gyermek az útitarisznyát
a földre letéve mereng,
a szemükben örök szomorúság,
felettük a lámpa dereng.
Hópelyhek ezüstje lebeg le,
csillognak ezüstfonalak,
s a két gyermeki szem, kimeredve,
a röpke pihékre tapad.
Hull, hull az ezüstszinü kristály,
millió üde hópihe hull,
melyet idelenn beiszik már
a föld sara nyomtalanul.
/Ford.: Kálnoky László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése