Francois Villon: Ballada

melyet Villon adott egy nemrég nősült

nemesembernek, hogy elküldje hitvesének,

akit karddal hódított meg

Reggel, mikor a karvaly felrepül,

nemes szokásból, tüzes gyönyörében,

rikoltozva és csapkodva örül,

s a szárnya párját érinti az légben:

vágyam lobog, hogy neked azt igérjem,

amit mi szeretők oly jónak érzünk

-      Averroes írt erről kötetében -
s ez az, amiért ketten együtt élünk.

Te leszel szívem hölgye egyedül,

egészen, míg el nem ér a végem,

gyöngéd babér a harcaim körül,

szép olajág, mely győz a szenvedésen,

ezt akarom, s mást nem kíván az ész sem,

-      én és az eszem ebben egyetértünk -
téged szolgálni, ez gyönyörűségem,
s ez az, amiért ketten együtt élünk.

Ha fölöttem a bánat összegyűl,

mert rám támad a szerencse dühében,

szelíd szemedtől haragja elül,

miként a füst eloszlik könnyű szélben.

Magom se vész el tested mezejében,

mert rám hasonlít majd a mi vetésünk,

hogy felszántsalak, Isten adta nékem,

s ez az, amiért ketten együtt élünk.

Ajánlás

Hercegnő, halljad ez, amit beszéltem:

egymástól nem lesz idegen a vérünk,

a szívemet a szívedért cserélem,

s ez az, amiért ketten együtt élünk.

/Ford.: Vas István/