Google+ Followers

2015. január 13., kedd

Francois Villon: A szép fegyverkovácsné panasza, mikor már vénségre jutott


Figyeltem, míg panaszkodott,
a hajdani örömleányra,
ki így mondta el sírva, hogy
szép tavaszát visszakivánja:
„Ó, vénség vad, keserü átka,
mért törtél rám, hogy így letörtem?
Ki tartana még vissza szánva,
hogy végül magam meg ne öljem?

Elraboltad szépségem-adta
jogomat, a nehéz igát –
boldogan görnyedtem alatta
tudós, kalmár, pap és diák,
bár később sokszor szánva bánta,
csak azt engedjem neki át,
amit a koldus se kiván ma.

Kosarat adtam nem is egynek
-      s nagyon okosan ezt se tettem -
hogy egy ravasz fiút szeressek,
és ő lett az én nagy szerelmem.
A többit csak ugy hitegettem,
de szívem az ő rabja lett,
durván ütött-vert mindig engem,
s csak a pénzemért szeretett.

Bárhogy tépte a hajamat
és rugdosott, mégis szerettem,
görnyedtem a teher alatt,
de ha azt mondta, hogy öleljem,
minden bajomat elfeledtem.
Ölelt a disznó betegen.
A csókjaival sokra mentem!
Mi maradt? Bűnöm s szégyenem.

Meghalt, több mint húsz éve már.
Maradtam vénen és bukottan,
és gondolatom visszajár
az eltünt, régi szép napokban.
Mi voltam és hová jutottam?
Látom magamat meztelen,
véznán, szegényen és aszottan,
s dühöngök, sírok esztelen.

A sima homlok, szőke fürt,
ives szemöldök elveszett,
a szép szem, melyben elmerült
sok büszke úr. És hova lett
a szép orr, gödrös áll felett,
vonásai a finom arcnak,
mely csintalanul incseleg,
s az apró fül, a piros ajkak?

Ki emlékszik a kicsi mellre,
a hosszu kézre, karcsu vállra?
Hová lett derekam, teremtve
hullámzó, szerelmes csatára,
a lábam kettős ívü szára,
a két hatalmas izmu comb,
s a szerelem, rejtett virága,
a hímes kert, a puha domb?

Mi maradt? Ráncos homlok, ősz haj,
kihullt szemöldök, tompa szem,
már nem nevet ragyogva – ó jaj! –
már egy kalmár sem rabja, nem.
Az orrom meggörbült, fülem
lekonyult, szőr nőtt ki belőle,
arcom halvány, élettelen,
és államnak leffedt a bőre.

Ez hát a szépség földi útja:
a durva kezek, görbe vállak,
kinő a hát otromba púpja,
a mellek rongy cafatra válnak,
a testről a husok leválnak,
fuj, szerelem virága! Hol hát
a szép comb? Húsa úgy leványadt,
ma csak egy darab szárazkolbász.

Együgyü, vén anyók, magunk,
panaszkodunk örök sohajban,
a földön mélyen guggolunk,
mint rongyok, úgy ülünk a bajban,
tüzet rakunk, ha némi gally van,
a rőzse ritka lángja reszket.
De szépek is voltunk mi hajdan!...
S ez másokkal is így megeshet.”


/Ford.: Vas István/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5