Francois Villon: A szép fegyverkovácsné panasza, mikor már vénségre jutott

Figyeltem, míg panaszkodott,

a hajdani örömleányra,

ki így mondta el sírva, hogy

szép tavaszát visszakivánja:

„Ó, vénség vad, keserü átka,

mért törtél rám, hogy így letörtem?

Ki tartana még vissza szánva,

hogy végül magam meg ne öljem?

Elraboltad szépségem-adta

jogomat, a nehéz igát –

boldogan görnyedtem alatta

tudós, kalmár, pap és diák,

bár később sokszor szánva bánta,

csak azt engedjem neki át,

amit a koldus se kiván ma.

Kosarat adtam nem is egynek

-      s nagyon okosan ezt se tettem -
hogy egy ravasz fiút szeressek,
és ő lett az én nagy szerelmem.
A többit csak ugy hitegettem,
de szívem az ő rabja lett,
durván ütött-vert mindig engem,
s csak a pénzemért szeretett.

Bárhogy tépte a hajamat

és rugdosott, mégis szerettem,

görnyedtem a teher alatt,

de ha azt mondta, hogy öleljem,

minden bajomat elfeledtem.

Ölelt a disznó betegen.

A csókjaival sokra mentem!

Mi maradt? Bűnöm s szégyenem.

Meghalt, több mint húsz éve már.

Maradtam vénen és bukottan,

és gondolatom visszajár

az eltünt, régi szép napokban.

Mi voltam és hová jutottam?

Látom magamat meztelen,

véznán, szegényen és aszottan,

s dühöngök, sírok esztelen.

A sima homlok, szőke fürt,

ives szemöldök elveszett,

a szép szem, melyben elmerült

sok büszke úr. És hova lett

a szép orr, gödrös áll felett,

vonásai a finom arcnak,

mely csintalanul incseleg,

s az apró fül, a piros ajkak?

Ki emlékszik a kicsi mellre,

a hosszu kézre, karcsu vállra?

Hová lett derekam, teremtve

hullámzó, szerelmes csatára,

a lábam kettős ívü szára,

a két hatalmas izmu comb,

s a szerelem, rejtett virága,

a hímes kert, a puha domb?

Mi maradt? Ráncos homlok, ősz haj,

kihullt szemöldök, tompa szem,

már nem nevet ragyogva – ó jaj! –

már egy kalmár sem rabja, nem.

Az orrom meggörbült, fülem

lekonyult, szőr nőtt ki belőle,

arcom halvány, élettelen,

és államnak leffedt a bőre.

Ez hát a szépség földi útja:

a durva kezek, görbe vállak,

kinő a hát otromba púpja,

a mellek rongy cafatra válnak,

a testről a husok leválnak,

fuj, szerelem virága! Hol hát

a szép comb? Húsa úgy leványadt,

ma csak egy darab szárazkolbász.

Együgyü, vén anyók, magunk,

panaszkodunk örök sohajban,

a földön mélyen guggolunk,

mint rongyok, úgy ülünk a bajban,

tüzet rakunk, ha némi gally van,

a rőzse ritka lángja reszket.

De szépek is voltunk mi hajdan!...

S ez másokkal is így megeshet.”

/Ford.: Vas István/