I
Ég alján, föld fölött
lágy zene kél,
víz partján, fák között
pendül a szél.
Hol víz fele hajlik az ág,
suhanj, Szerelem,
köntösöd őszi virág,
rőt lomb fejeden.
Gördül a dallam
az álmosodó habon,
s a kéz is halkan
siklik a húrokon.
II
Az alkonyégi ametiszt
mind mélyebb kékbe hull,
az utca fáin át fakó
zöld lámpák lángja gyúl.
Dal szól a régi zongorán,
derűs, nyugodt, meleg,
a sárga billentyűk fölött
a kis fej megremeg.
Sóvár, ijedt szem űzi még
az álmok dallamát -
az alkony éji kékbe hull
az ametiszten át.
VII.
A kedves hab-ruhában áll
az almafák alatt,
hol víg szelek csapatja száll
és vágyón szétszalad.
Hol még a szél is megpihen
s bomló rügyet becéz,
ott jár a kedves szelíden
s az árnyas gyepre néz,
és hol az ég azúr kehely,
s a rét kacagva int:
a kedves arra libben el,
és szoknyát emelint.
XI
Mondj búcsút,búcsút, búcsút,
mondj búcsút lánykorodnak,
lezárul már e bús út,
a boldog Vágy lobog csak -
még derekadra öv simul,
hajadra főkötő borul,
de hallod már a kürtjelet
kerubok ajkán zengeni,
csatold le csendben övedet
feltárva lányos kebleid,
és tedd le csöndben főkötőd:
lányságodat a Vágy előtt.
XIII
Keresd fel őt szivélyesen,
és mondd: jövök,
fűszeres szél, kinek éneke
nászének és örök.
Siess a barna föld felett,
szaladj a tengeren,
hogy föld-vizen át is megtaláld
a kedvesem.
Kérlek, szives jó szél, eredj,
keresd fel őt,
s kertjéhez érve fújj, fütyöréssz
az ablaka előtt:
hogy itt a menyegzői szél,
dalában Vágy tüzel,
s közel van már a kedvesed is,
nagyon közel.
XX
Sötét fenyőkről
álmodozom,
mély, hüvős árnyról
déli napon.
Ha ott hevernénk
szótlanul,
míg fölénk a fenyves
sátra borul,
csak csönd pihenne
csókod alatt,
s puhán zuhogna
rám a hajad -
oly hűs a fenyves
deli verőn,
ó, jöjj oda vélem,
szép szeretőm.
/Ford.: Gergely Ágnes/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése