Google+ Followers

2015. január 8., csütörtök

Maurice Scéve: Délia (részletek)



Mint Hekaté, az árnyak közt te száz
évig bolyongtatsz élve-halva,
és Diánaként az egekbe zársz,
honnét leszálltál e földi zavarba,
s árnyak úrnője, hatalmad apasztja
vagy növeli, ami lelkemben gyász volt.
De mintha árad eremben a lágy Hold,
olyan voltál, vagy leszel, Déliám te:
a szerelem úgy a szivembe láncolt,
hogy nem téphet ki onnét a Halál se.

*

Édes ittléted elmúlt ragyogása
ritka napfény volt ködében a télnek,
s utána távolléted éjszakája
a lelkem bús szemének még sötétebb,
mint tagjaimban ez a nyűgös élet,
mely immár napról-napra lankadóbb.
Mert távozásod óta úgy vagyok,
akár a nyúl, ha lapul üregében:
 minden kis neszre föl-fölriadok,
eszelős az egyiptomi sötétben.

*

Gondolatom élő lelke, az emlék
csalárd álmába úgy elragad engem,
hogy ébren tartja emlékezetemben, s szép
hazugságával nem lehet betelnem.
S ha fölkel a szendergő szellem ellen
titkon a tűz, mely érted mardos egyre,
mihelyt az a támadást észrevette,
s belésajdul a forró fájdalom:
lelkemben rád néz gyógyulást keresve:
rézkígyójára a sivatagon.

*

Az óceán apályát és dagályát
és folyton forgó földünk körzetét,
a hegyek halmos vagy horgas határát
s minden hely nappalát vagy éjjelét,
s betölt minden hiányt is a te szép
szigorod, melytől elepedek én.
Így szárnyalsz át az évek ezredén,
s a planéták egével így vetekszel,
vitorlát bontva vágyam tengerén
világokat hódító szent neveddel.

*

Érzem, napom hajnala közeleg,
oszlik immár bús töprengésem éje.
Szememnek oly kedves e szürkület,
hogy egyebet nem is vesz többet észre.
Holtra kínzott eddig, de jövetére,
kezd fölengedni fölöttem a fagy.
Nézd, ó szemem, mint derül föl javad,
hogy közelséggé lett távola most már:
mint a szív szokta, vidítsd föl magad,
naptalanul eleget sorvadoztál.

*

Cédrusfa vagy nekem a szívemet
örökké rágó kígyó mérge ellen,
mert kegyetlenül irgalmas szemed
föltámaszt, égni szüntelen tüzemben,
amikor a szerelem egy-ütemben
megnyitja szád, s belőle, szólni késztve,
az égi édességet hívja létre,
mely, bár sokszor szigorú irántam,
áldottabb (ó, egek!) a lehelése,
mint a szellő boldog Arábiában.

*

A szőke Hajnal épp föltette lágyan
rózsás- arany ékét, mikor a Lélek,
mely addig álmok sűrű zavarában
vergődött, újra a szivembe tér meg,
árnyába ágyam bevont függönyének,
hogy a Haláltól oltalmába venne.
S te, kinek van, s egyedül, módja lenne,
hogy sorsomban boldoggá tegyen engem:
romolhatatlan balzsamom leszel te
halandóságom vak férgei ellen.

*

Rólam a fogyó évek s évszakok
sok hazug dísze lassankint levásott.
Szállnak napok, hónapok, évadok,
s elcsúfítják majd arcodat a ráncok.
De hírnevednek az idő nem ártott:
mint szél ha nő szálltában egyre jobban:
mind metszőbb tűzzel tündökölve lobban
kihült szemed holt tükrén fényesen.
Így élve, mindig zöldellő burokban,
öröklétű lesz, mint a végtelen.

*

Ez a szent láng lankadatlan világít,
sugara bátran fent fényeskedik,
amíg sarkain fönnáll e világ itt,
és amíg a szerelmet tisztelik.
S nem látom, miben különbözhetik
a szüntelen tűz, mely szivünkben ég,
s az erény, amely lelkünket az ég
fölött a tág hazába átkíséri.
Szerelmünk szent borókalevelét
semmi halál árnyéka el nem éri.


/Ford.: Rónay György/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5