Google+ Followers

2015. január 8., csütörtök

Mikszáth Kálmán: Az első bánat



Hát már megint mi történt Bercivel? Nagy dolog történt. Egy bácsi jött, akinek a neve Bánat. Azazhogy nem bácsi, dehogy bácsi. Pedig ő csak a bácsikat és a néniket ösmert, és azok mind szívesek voltak hozzá. Még a Mikulás bácsi is, aki pedig vesszővel keresi a rossz gyermekeket. Még a betegség is csak egy furfangos nénike, ágyba fekteti, meggyújtogatja a vérét, megszorongatja a torkát Bercinek, de csak azért, hogy jogcíme legyen új játékot követelni az orvosságok hősies bevételéért. Bizony, a betegség is csak egy nénike.

És most egyszerre csak előtoppant valaki, egy idegen, egy ismeretlen, egy ijesztő valaki, aki megfagyasztja benne a vért, megrendíti egész kis lényét, marcangolja, tépi a szívecskéjét, patakot nyit a szép fekete szemeiből. És ez a bánat. Hogy rátalált a csúf szörnyeteg az ő kis falovai és szekerei közt!...

És milyen különös okokból talált rá. A kis kutyuska miatt. Mondtam is mindig a Bercinek:

-      Minek az a nagy szeretet közted és a Tinti közt ( mert Tinti a kutya neve), meglásd, hogy nem visz jóra.

Az anyja is váltig intette:

-      Ne fogdosd, ne nyalogasd örökre azt a kutyát, még egyszer beléd harap.

Mind a ketten ellenségei voltunk a Tintinek, mert irigyeltük tőle a Berci szeretetét. Azért mondtam: titokban, mert ugyan szeretném látni, ki legyen az a potentát, aki nyíltan merjen a Tinti ellen valamit kezdeni. A kis Tinti családtag. Oly kicsike, oly kedves, azokból a fajokból való, melyek nem nőnek nagyobbra, mint az öklöm. Szép, hosszúkás feje van, mint egy kis festett lóé. Hát még azok az okos szemei meg a zsemleszín szőre!...

De hát a Tintinek különben is nagy poziciója van nálunk, egész sora az emlékeknek őkörülötte forog. Bercike a kávéja felét neki adja. Reggel felugrik a Berci ágyába, és egy félóráig játszanak. Az első levelét életében is a Tintihez írta Velencéből az ő dülöngős ákombákjaival.

Merthogy a Tintit nem vihettük magunkkal olyan hosszú útra, odaadtuk kosztba a házmesterékhez – jól gondját viseljék, míg a kis gazdája hazajön a messze országból, s átveszi. Hát ennek írta a levelet, amint következik:

Kedves kis kutyám, Tinti!
Én, hála istennek, egészséges vagyok. Hát te hogy vagy? Viseld magad jól, édes Tintikém, és vigyázz, hogy a lábadra ne hágjanak. Ki ne menj az utcára, Tinti, jaj, csak ki ne menj, mert eltévednél, és sohasem tudnál hazatalálni, és valami rossz ember ellopna, és én nem láthatnálak többet. Mindennap gondolok rád, ne félj semmit. Ma is eltettem egy kis szalámit, és tegnap láttam az öregapádat egy talyigába befogva. Apa azt mondta, hogy ez az egyetlen fogat Velencében. Mindnyájan tiszteltetnek.

Hű gazdád:
Albert


A házmesterné, Homolkáné, beszéli, hogy mikor megjött a levél, felolvasta a Tinti előtt, és élő ember olyat nem látott: a kis kutya hallgatta, hallgatta, és nézte a levelet az ő apró, okos szemeivel, míg egyszer csak átnedvesedtek. És az is oly igaz, mint hogy élek (tudniillik, hogy Homolkáné él), elkezdett nyafogni, kunkogni, mintha sírna.

Mikor aztán hazajött a fiú, volt nagy öröm a találkozásban, nem lehet azt leírni. Bercike magához ölelte Tintikét, a Tintike pedig a farkát rázogatta roppant vígságban, és nyalta finom kis nyelvével a Berci kezét – mely tele volt ajándékokkal.

Egy szíj, egy lánc, egy kis szájkosár és hozzá a zöld bársonytakaró, mely a has alatt gombolódik be.

-      Nézd csak, Tinti! Ez mind a tied. Ez is, az is. Uccucu! Most már úri kutya vagy! Mindennap kijössz velem sétálni az úri ruhádban. Tudod-e, Tintikém, hogy nagyon szépek a dolgaid?

Fölpróbálta rá egyenkint a nyakszíjat, ezüstgombokkal kivertet. (Apa, nézd csak, milyen szép benne!) Aztán a zöld ruhát. (Jaj, de különös leszesz, szívecském!) Aztán föltette neki a szájkosarat. A Tinti csak egyre hunyorgatott az ajándékoknak, hanem ez az utolsó nem tetszett neki, prüsszentett benne, a fejét rázogatta, aztán odasúrolta száját a padlóhoz – szerette volna, ha valahogy lemarad róla ez a toalettdarab.

Másnap szép őszi idő volt, ki akartak menni sétálni Berci és Tinti. De a Homolkáné az útjokat állta a lépcsőkön.

-      Jaj, ki ne tessék vinni, Bercike, a Tintit, mert elfogja a sintér.

Berci rémülten nézett Homolkánéra.

-      A sintér? Hát mért fogná meg, hiszen a Tinti semmit se lopott. Ezt mind én vettem neki.

Homolkáné röhögött.

-      Igen ám, de nem fizette meg az adót.

-      Mi az az adó, Homolka néni?

-      Hát azt az állam vagy a város szedi, aranyoskám, hogy az isten büntesse meg.

-      Ki az az állam? Valami bácsi?

-      Nem, aranyoskám, az nem ember, hanem valami izé…valami zseb.

-      Nem értem, Homolka néni. A zseb nem foghatja meg a Tintit.

-      Hát persze, kis okosom, de ha mégis megfogja.

Nem értette meg, de azért mégse merte elvinni a kutyáját, és az anyját tudakolta meg. Az aztán igazat adott Homolkánénak. Színszakasztott valóság, hogy a kutyának előbb érmet kell váltani öt forintért a hatóságnál. Érmet? Öt forintért? Hol vegyen ő most öt forintot? Nem volt akkoriban se égen, se padláson több pénze negyvenhárom krjacárnál.

Szegény kisfiam! Az ő hófehér, érintetlen lelkét, mely szüzen ringatózott a gyerekjátékok örömei közt, először illette meg egy hideg kéz: a hatóságé. Ez rajzolta rá homlokára, melyen amorettek játszanak, az első felhőjét a gondnak.

Honnan teremtse ki az öt forintot? Hát gazdálkodással, krajcárt krajcár mellé téve, a „tízórai”-pénzből és minden más jövedelméből, egészen addig, míg ötszázra gyűlnek.

Ezek az „egyéb jövedelmei” a cukorkára a dott hatosok és a doktor bácsi krajcárjai, ki, valahányszor be hagyta tenni torkába a kanalat, és nyúlékony „á”-t mondott, egy fényes  új krajcárt csúsztatott a markába.

Minden ilyen szerzett krajcár után odacsettentette Berci a kutyát, és ravasz szemhunyorgatással mondogatta neki:

-      Ne félj semmit, Tinti. Megint közelebb vagy a szabadsághoz egy krajcárral.

(Így kellett nekem is öreg napjaimra megtudnom a Bercitől, hogy a szabadság is pénzkérdés.)

Végre is aprónként szaporodott a pénz, és közeledett a Tinti szabadsága. Mennyi szó volt erről a gyerekszobában, mikor a fiúk eltűnődtek rajta, hogy is lesz az. Igaz-e, hogy a Tintit beírják egy hivatalos könyvbe. Bizonyosan úgy lesz. Vajon beírják-e a nevét is, vagy csak a gazdáját írják be? Mégiscsak illőbb volna, ha a Tinti nevét is odaírnák: akkor mindjárt valaki lenne a Tinti: igaz-e, Tinti? Akkor ideadják az érmet, és a Tinti büszkén, szabadon fog sétálni a járókelők között az éremmel, és senki se fogja egy ujjal se merni illetni, mert akkor a Tinti már dzsentlmen lesz… Ugye, papa szabad a nyulakat lelőni a mezőn, mert nincsenek érmeik a hatóságtól? Ezer ilyen apró bohóságokat fecsegtek, csacsogtak.

A Tinti a kandalló előtt feküdt, a két első lábát kinyújtva a szőnyegen, a két hátulsót maga alá szedve, és csendesen pislogott, úgy tett, mintha élvezettel hallgatná. A gázkandalló fénye aranypántokat vetett rá, szép sárgás szőre világítani látszott. Nagyon szerette a gazdáját.

Mikor aztán együtt volt mind az ötszáz krajcár, és egy zacskóban húsz- és kétfilléresekben csörgött, nagy nap volt az. Az egész ház visszhangzott a vidám zajtól, a hancúrától.

Délután kapta meg az utolsó hatost Berci, tüstént menni akart a hatósághoz, de a hatóság csak két óráig van együtt, várni kellett másnap reggelig.

-      Holnap már szabad leszesz, Tinti, holnap, holnap!

Az egész ház tudta a nagy eseményt. A Homolkánénak is megüzenték. Haza, a nagyanyjuknak is megírták, hogy mi lett a Tintiből. Nagy szerencse érte a Tintit. Holnap a Tinti is azt mondhatja, amit a nagybácsi szokott mondani: „Hogyne beszélnék, miért ne beszélnék: kifizettem az adómat, hát beszélek.” Holnap talán meg is szólal a Tinti.

Majd fölvetették a házat a roppant örömtől. Berci csörgette az ötszáz krajcáros zacskót, magasan fenntartva azt a kezében: körültáncolta az asztalt, a Tinti pedig ágaskodott a zacskó felé, mely egy nagy darab röpködő tüdőnek látszott előtte. A fiú csak egyre incselkedett, a kutya csak egyre ágaskodott, nosza, a Berci is erre ugrott, arra ugrott, lejjebb eresztette, még följebb emelte a zacskót.

-      Hopp, hopp, Tinti, kapd meg, Tinti! – Nekimelegedtek, nekiszilajodtak, széket, hímzőrámát, szatyrot, poklot feldöntöttek a szobában, és csak ugráltak, táncoltak, mint a bolondok. Kopogott, dübörgött a padló a lábuk alatt, hogy rezgett, mozgott minden bútor.
Hát egyszer csak nagyot ugrott a Berci, de szörnyű nagyot, és topp, egy szívszaggató vonítás hangzott fel a nyomában: a cipője sarkával, teste egész súlyában rároppantott a Tinti lábára.

Rémülten tekintett oda. A Tinti, apró, vékony lába össze volt zúzva alul szilánkokra. Fent a csiklóban is kitört a helyéből. Vége van. A Tinti nem bírt mozdulni, csak üvöltött, kunkogott fájdalmasan. Rettenetes volt nézni és hallani. Kis vézna teste reszketett, mint az ászpik.

Berci megmerevedve nézte, némán, sápadtan, megüvegesedett szemekkel, melyekben a rémület ült. Rendkívüli érzések nyűgözték le. Benyitott hozzá az első bánat…

A kutya hanyatt fekve meredt a pokrócon, a három ép lába égnek meredt, a negyedik lelógott holtra zúzottan, mint egy letört gally, mintha nem is az övé volna. Idétlen kölyökhangja borzalmas volt, amint nyöszörgött, miközben szomorú, megtört tekintetét le nem vette a megijedt fiúról, mintha mondaná:

-      Jaj, mit tettél velem, kis gazdám!

Ezt már nem állhatta a kis bűnös, ösztönszerűleg fölemelte lecsüngő kezeit, és eltakarta velök a két szemét, aztán odatántorgott egy székhez, ráborult, és elkezdett keservesen sírni.

A gyerek sírása messze kihangzott az éjszakába, át az ajtókon és falakon. A szomszédok átjöttek tudakozódni: mi baja a Bercinek?

-      Nagy szerencsétlenség történt – suttogta nekik a nagyobbik fiú. – Eltörte a Tinti lábát. Ízzé-porrá zúzta az egyik lábát.

És a nagyobbik fiú is könnyezett. Az anyjuk tanácstalanul volt. Látva a nagy drámát, Bercire rátámadt:

-      Látod, látod, hogy megint mit tettél a nagy szelességeddel? Hát illik az? Hát nem fáj a szíved a szegény állatért?

Dehogynem fájt, dehogy: hiszen meg se lehetett állítani a sírásban. Az ő bánatához nem szabad hozzátoldani, igen nagy bánat az.

Észre is vette ezt az anyja, aki előtt az Istenke egy kis ablakot tart nyitva, melyen át belát a Berci szívébe, más senki sem tud arról az ablakról. Hát látta ő legott, hogy ott mi morajlik, hogy tengernyi keserűség az, s fordított a beszédjén sietve:

-      No, semmi az. Ne búsulj, édeském. Hiszen nem akartad. Meg nem is lesz semmi baja a Tintinek. Tudod, hogy az ebcsontok beforrnak.

Fejét az ölébe vette, a könnyeket, melyek átbarázdálták maszatos, rózsás arcocskáját, valóságos barázdákat, tiszta csíkokat hagyva azon, lecsókolta. De a fiú sírt, és egyre sírt, lassanként átnedvesedett az anyja keblén a ruha, még a fűződerék is. Ennek már fele se tréfa. Jaj, még a szíve szakad meg szegénykének!

-      Nosza, Nelli, Róza, szaladjatok valahova egy állatorvosért!

De hol lehet most későn este orvost találni? Meg kell a Homolkánét kérdezni. A Homolkáné mindent tud.

Fel is jött nyomban Homolkáné. Mondta, hogy ösmer egy állatorvost itt a szomszéd utcában, ő szokott rá mosni: de az csak délelőtt állatorvos, így este már csak állat.

Vette a nagykendőjét, átszaladt hozzá, és otthon találta, de holtrészegen. Róza, Nelli tehát szétszéledtek a városba, rendőröktől, éjjeli bakterektől kérdezősködve állatorvos után.

Ezalatt a telefon is egyre berregett, és vitte a szót gyorsan az állatgyógyintézetbe, a redakcióba, az ismerős újságírókhoz, nem tudnak-e valahol egy sürgősen kapható állatorvost.

Berci pedig sírt, sírt, a vacsorához hozzá se nyúlt, az orrocskája megdagadt, a szemeit már véresre marták a sós könnyek, de nem lehetett a keserves, egyre jobban előtörő zokogást megállítani, csak néha tekintett és lopva a nyöszörgő és reszkető kutyára.

Ah, rettenetes! A kutya mindig csak őt nézte a fekete borókaszemeivel.

-      Engem nét! Engem vádol! – tördelte Berci fuldokló hangon, és jajveszékelésben tört ki.
Mikor éjféltájban hazakerültem, valóságos felfordulást találtam a házban, a cselédek jöttek-mentek, csapkodták az ajtókat, ott bent pedig a nappaliban az egész család sírt. Berci a kutyát siratta, és kezeit tördelte. A nagyobbik fiú meg az anyja pedig a Berci bánatát siratták.

De szerencsére éppen jött már az állatorvos. A Róza felhajkurászott egyet valahol az Erzsébetvárosban.

Mogorva öregúr volt, boglyas cilinderkalappal, nagy bajusszal, a nyak össze volt kötözve különféle tarka kendőkkel.

-      Hüm, hüm – kezdé -, mi az a sürgős baj? Hol az a kutya? Mi az a kutya? Hm?

Megmutatták neki a kutyát.

-      Ostobaság! – szólt ingerülten egy megvető kézlegyintéssel. – Hiszen ez nem is rattler, ez csak egy félrattler. Hát ezért költöttek fel engemet? Ez a kutya nem ér öt garast se.

-      De nagyon szenved, orvos úr – csillapítá a feleségem.

-      Szenved? Hát hadd szenvedjen! Azért kutya. És csak félrattler. Mit akar egy félrattler? Egy orvos nem arra szerzi a diplomáját, hogy félrattlereket gyógyítson. Nem érdemes ezt gyógyítani. Hm.

-      Igaz, orvos úr, de mikor a fiúé. Ezé a kisfiúé…

Az anyja ezzel akarta a Tinti rangját emelni, de az állatorvos rá se nézett a fiúra, hanem a cipője orrával megpiszkálta a Tintit, amire az még fájdalmasabban kezdett remegni és üvölteni.

-      No, hát hozzanak közelebb valami világosságot. Ha már itt vagyok, megnézem, hogy mi történjék vele. Agyonütendő lészen vagy gyógyítandó?

Berci most felugrott, és a doktor elé állt merészen.

-      Ezer forintot adok, ha meggyógyítja! – kiáltá hevesen.

Az öreg doktor elmosolyodott. Odavitték neki a zsinóros villanylámpát, de abban a percben kialudott, éppen kiégett a körtéje.

-      Ostobaság – morogta a doktor. – Az utolsó komoly találmány a koppantó volt. Hm. Ami azóta jött, az mind nem ér semmit. Hm.

Gyertyákat gyújtottak, megnézte a kutya lábát, és így szólt: Berci mohón leste minden szavát:

-      Egy hét múlva szaladni fog a kis bestia.

Nagy teher esett le a gyermek lelkéről. Az orvos gipszbe tette a kutya lábát, aztán bekötötte.

-      Láza van – mondá -, de holnap az is megszűnik. Csak szépen hagyják így, és adjanak neki enni.

Berci most előhozta a zacskót, amelyben a Tinti szabadsága volt, és odanyomta a doktor markába.

Nem volt egészen ezer forint, csak öt forint, de a jó doktor megelégedett ennyivel is. Egy félrattlerért ez is sok. Hm.

Most egy kicsit lesimult a Berci bánata, és le hagyta magát vetkőztetni, az ágyba ment, de nem tudott elaludni. S mikor már azt hittük, amint egyre csendesebb lett a pihegése, hogy elaludt, egyszerre csak megint fölsírt keservesen.

-      Mi bajod, Bercike? Mi lelet, kis bogaram? Fáj valamid?

-      Eszembe jutott, hogy a Tinti nem fog szeretni többé.

-      Ugyan, ne beszélj! Dehogynem fog. Elfelejti. Hidd meg, hogy elfelejti. Megint csak olyan jó pajtások lesztek

De Berci sehogy sem bízott ebben. Csóválta a fejét, és újra sírt, fuldokolva, görcsösen, hogy Tinti most már gyűlölni fogja őt.

-      Ó, mama, mama! Mit ér nekem a világ, ha a Tinti nem fog szeretni?

Az anyja az ágya szélére ült, és simogatta a haját, a homlokát, törülgette a könnyes szemecskéit, csuromvíz lett a zsebkendője, beszélt neki történeteket hű kutyákról, kik a gazdájuk sírján haltak meg, kik a csatába is együtt mentek az urukkal, és nyalták annak a kezét, habár megrúgta őket. A történetek láthatólag lecsendesítették vagy kifárasztották, nem sírt többé.

-      Mama, gyújts gyertyát, kérlek.

-      Minek, fiam? Hiszen most alvás ideje van.

-      Látom a Tinti rám szegzett szemeit a sötétben – szólt borzadállyal -, gyújts gyertyát, hogy ne lássam.

-      De hiszen a Tinti a cselédszobában van. Oda vitte a Róza.

-      Mindegy, mégis látom. Rám néz a Tinti szemrehányón.

-      Hunyd be a szemedet, próbálj elaludni, gyermekem, és mindjárt nem látsz semmit.

-      Ha behunyom a szememet, úgy is látom. Csak te gyújts gyertyát, mama. Félek, félek a Tinti szemeitől.

Magára húzta a paplant, vacogott a foga.

-      Hamar gyújts gyertyát, mama!

Meg kellett gyújtani a gyertyát, így aztán el tudott beszélgetni, míg végre hajnal felé elnyomta az álom, miután a bánat kifárasztotta, meggyötörte. De ez az álom is szaggatott volt, hánykolódott ide-oda, néha nehéz sóhaj szállt föl a melléből, fölriadt, egyszer-egyszer valami idegenszerű szavakat mormogott – nem ért ez az álom semmit.

Mikor a reggelit behozták, ő még aludt. De a Tinti, mint máskor mindig, most is beosont a cseléddel az ajtón, és három lábával nagy kínosan fölmászott a kis pajtása ágyába, mellé feküdt, úgyszolván alája bújt, és az egyik egészséges első lábát hanyagul áttette a gyermek hófehér meztelen karján.

Berci a vézna kutyatest érintésére fölriadt, és egy örömsikoltással kiáltá ki nekünk a nyitott ajtón át a nagy hírt:

-      Képzeljétek…szeret!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5