Google+ Followers

2015. január 6., kedd

Nagy Lajos: Egy kisfiút etetnek



Gyuszi a korához képest kistermetű, vézna és sápadt gyerek. A szülei azt szeretnék, ha Gyuszi sokat enne, annyit, hogy elkezdene rohamosan nőni és erősödni. Etetik tehát mindenáron, azazhogy etetnék, de Gyuszi nem eszik. Kínálják a szülei, kérlelik, könyörögnek neki, majd fenyegetik, néha meg is verik, de hiába. Gyuszinak nem kell az étel. A szülők erre kétségbeesnek. Gyuszi látja ezt, és kegyetlen közönnyel viseli a szülők kétségbeesését. A szülők Gyuszi esetében hárman vannak, apán, anyán kívül a nagyanya is, az apának az anyja, ő is a családdal él.

Valamikor, egészen pici korában, még evett Gyuszi, a szülei azonban erre már nem emlékeznek. Egyáltalán nem tudnának tehát arra a kérdésre felelni, már ami az evéssel, nemevéssel összefügg. Kérdezték már, faggatták már nemcsak a szülei, hanem idegenek is, de ő csak állt konokul a kérdező előtt, riadtan bámult rá, ráncolta kicsiny homlokát, azután gondokkal tehetetlenül küszködve sütötte le a szemét.

Orvosnál is jártak már Gyuszival. Azt meg kell adni, hogy az orvos jó volt Gyuszihoz, mert nem kérdezett tőle semmit. Beszélt ugyan hozzá, kedvesen és jóakarattal, de kérdést csak a szülőkhöz intézett. Aztán szigorú is volt az orvos, de megint csak a szülőkhöz. Azt mondta, hogy tulajdonképpen őket kellene kezelésbe venni. Mert nem tudnak bánni a gyerekkel.

Gyuszi mintha mindent értett volna, végtelen hálát érzett az orvos iránt. De azután az orvosra is gyanakodni kezdett, mert végeredményben az is etetni akarta őt, amikor így rendelkezett:

-      Sohasem szabad a gyermeket kínálni. Hagyni kell őt. Ha majd megéhezik, és különösen, ha látja, hogy nem törődnek vele, akkor majd szépen elkezd enni magától.

Ó, tehát az orvos bácsi is rosszat akar! Mert valamit kieszelt, aminek folytán neki mégiscsak ennie kell majd. Szörnyű!

Az orvos azonban lehetetlent kívánt a szülőktől. Hogyan is tudhatnák azok elviselni, hogy a gyermekük, ott a szemük láttára, lassú éhhalállal pusztuljon el. Hogyan lehetne ezt szó nélkül, a segítség megkísérlése, a kétségbeesés kitörése nélkül tűrni! Gyuszit tehát etetik tovább.

Tegnap éppen vasárnap volt, s Gyusziéknál finom ebédet készítettek. Gyuszi apja egy órakor érkezett haza, akkor nyomban asztalhoz ült a család. A mama behozta a csíklevest. Ahogy a tálat letette az asztalra, Gyuszi abban a pillanatban leugrott a székről, és kiszaladt a szobából. Még a lakásból is ki akart szökni, az előszobaajtóban érte utol a nagyanyja.

-      Gyere vissza, kisfiam.

-      Nem megyek! – kiáltotta Gyuszi.

-      Gyere vissza, édesem. Egyél egy kis leveskét.

Ha a nagymama csak azt mondta volna, hogy „gyere vissza, kisfiam”, akkor Gyuszi nem ment volna vissza. De mivel azt mondta, hogy „egyél egy kis leveskét”, és mivel nem úgy gondolta, hogy „levest”, hanem „leveskét”, hát Gyuszi nemcsak hogy nem ment vissza, hanem megragadta a kilincset, és erősen belekapaszkodott.

A nagymama megpróbálta Gyuszi kezét lefejteni a kilincsről, de nem tudta. A nagymama öreg és gyenge már, de meg nincs is szíve ahhoz, hogy Gyuszi kezét erősen megrántsa. Megérkezett azonban a segítség: apa és anya. A felnőttek teljes létszámban állták körül Gyuszit, de – egyelőre az volt a szerencséje – egymás ellen fordultak:

-      Te csak menj be, Annus! – mondta a nagymama izgatottan. – Te nem tudsz a gyerekkel bánni.

Az anya csupán ránézett a nagymamára, és elhallgatta, amit hirtelen gondolt.

-      Gyere be, kisfiam! – fordult a nagymama Gyuszihoz.

-      Ne-em. Nem megyek – nyöszörögte Gyuszi.

Az apa megfogta Gyuszi karját.

-      Gyere vissza az asztalhoz, fiacskám, mert megverlek.

Ez már határozott beszéd volt. Erre nem is nyöszörgött Gyuszi, hanem dacosan kivágta:

-      Nem megyek!

Az anya most bosszút akart állni a nagymamán, merthogy ő nem tud bánni a gyerekkel:

-      Nem ígérgetni kell neki, hanem húzz rá egy jókorát.

A nagymama értette, hogy ez neki szól. Meg is felelt rá:

-      Egyebet sem tudsz, csak verni szegénykét.

Gyuszi mindezt hallgatta örömmel. Egyelőre biztonságban érezte magát, de azért fogta a kilincset. Az anya lángpiros lett az indulattól.

-      Engem is megvertek gyerekkoromban. Mégis itt vagyok. Nem könyöröghetek órák hosszat egy ilyen haszontalan kölyöknek.

-      Ne vitatkozzatok egymással! – lépett közbe az apa. – Még csak az hiányzik, hogy ti is összevesszetek.

Még csak az hiányzik – ez megragadta Gyuszi figyelmét, meg is értette. És most még erősebben szorította a kilincset. Még az erek is kidagadtak vékonyka nyakán.

Az apa megragadta Gyuszit, a levegőbe emelte – mintha nem is fogta volna a kilincset -, s vitte befelé.

Gyuszi sírt, rugdalózott, üvöltött. Az apa lenyomta egy székre.

-      Ha moccanni mersz, hát…majd meglátod!

A leves ezalatt langyossá hűlt. Utálattal kanalazták: apa, anya, nagymama. Gyuszi csak ült, nem moccant, de a kanálhoz nem nyúlt. A nagymama sóhajtott egyet, nem bírta tovább:

-      Majd én megetetlek, lelkem.

Egy kanál levest nyújtott a kisfiú elé. Az elfordította a fejét.

-      Egyél, drágám.

Gyuszi hallgatott. A nagymama megismételte:

-      Egyél, szívecském.

-      Nem eszek!

Az apa ránézett Gyuszira. És egyszerre úgy megsajnálta a sápadt, csontbőr gyereket, a vékony nyakával és apró kezével, hogy kirúgta maga alól a széket, s ordítani kezdett:

-      Egyél, mert mindjárt összetöröm a csontjaidat!

Gyuszi a kirobbanó haragtól, apjának felegyenesedő nagy termetétől, vérbe boruló arcától s lobogó tekintetétől nagyon megijedt. Reszketve emelkedett le a székről, s a nagyanyjához húzódott. Felkúszott annak ölébe, szorosan hozzásimult, s úgy pislogott az apjára. A nagymama megsajnálta Gyuszit.

-      Ne ordíts! – förmedt a fiára. – Idegbajossá teszed ezt a szegény csöppséget. Úgyis egészen hideg már ez a rohadt leves.

Ez anyának szólt, aki a levest főzte. És most Gyuszi fölé hajolt a nagymama.

-      Majd eszik a Gyuszika húst meg főzeléket.

Gyuszi csak annyit vett tudomásul, hogy levest most már nem kell ennie. Megkönnyebbült. Halkan rebegte:

-      Húst meg főzeléket.

Az anya behozta a húst és a főzeléket.

-      Nem eszek! – mondta Gyuszi dühvel, elszántan, az első kínálásra.

-      A mama rontja el! – jelentette ki nagy határozottsággal az anya..

-      Hallgass! – szólt rá az apa.

De már hiába, mert a nagymama megsértődött:

-      Majd tőled tanulok gyereket nevelni! Az én gyerekeim mind olyanok voltak, mint a vasgyúrók.

Ránézett a fiára, azaz az apára.

Gyuszi csak tapadt tovább a nagyanyjához, átölelte annak derekát, és arcát is belerejtette a keblébe. És nem evett sem húst, sem főzeléket. Iszonyodott az ételektől, úgy iszonyodott, mint ahogy az éhező vágyakozik rájuk. Gyötrő undor töltötte meg feje búbjától a talpáig, s a gyomra, a szíve remegett. A felnőttek már nem kínálták, komor tekintettel hallgattak. Ők azért ettek gépiesen, megszokásból, ették a húst, főzeléket, süteményt és almát. Gyuszi, amikor úgy látta, hogy megmenekült, nyugodt érdeklődéssel nézegette még az ételeket is, de csak úgy, mint a fákat, felhőket, virágokat.

Ebéd után anya le akarta fektetni Gyuszit. Azt megint elöntötte az izgalom, a védekezés kényszere. Most már semmit, de semmit nem akart, amit kívántak tőle. Végül is kitépte magát anyja kezei közül, és bemenekült a másik szobába az ágy alá.

A felnőttek, elfáradva a viharban, de meg mert úgy sem tudtak volna egymáshoz szólni, lefeküdtek, hogy majd alusznak félórát. Az apa sóhajtott, az anyának titokban kicsordult a könnye, a nagyanya arra gondolt, hogy jobb lenne már meghalni. Azután ebbe is belefáradtak, és szépen elaludtak.

Csend volt a kis lakásban. Hosszú csend, olyan hosszú, hogy Gyuszi egyszer csak előmászott az ágy alól. Persze, előbb csak a fejét dugta ki. Aztán hason csúszva közeledett a karosszékhez, amelyikben az apja aludt.

-      Apuka!

Apuka nem felelt.

-      Apuka alszol?

Apuka aludt. Ezt látni lehetett, a szája nyitva, az arca sárgásfehér és szinte élettelen volt. Gyuszi fölemelkedve az ágyhoz sompolygott.

-      Anyuka! És te alszol, anyuka?

Az anya sem felelt. Gyuszi nesztelen léptekkel lopakodott át a másik szobába. A díványhoz óvakodott. Végighúzta tenyerét a nagymama hátán.

-      Alszol, nagymama?

Semmi válasz.

Gyuszi egy-két percig nézte a nagymamát, kissé csodálkozva is, majd elfordult, ráncba futott a homloka, töprengett. Tehetetlenül töprengett, sovány arcán az izgalom pírja ömlött el. Csak állt, maga elé bámult, szabadnak érezte magát, és nem tudta, mit kezdjen a szabadságával.

És akkor a nagy tanácstalanságban mintha egy láthatatlan kéz, valamely Dionüszosz megfogta volna az ő kezét, s nevetve vezette volna, hirtelen megindult és odasietett az ebédlőszekrényhez. Útközben azért még hátratekintett a nagyanyjára.

A szekrényen ott állott a süteményestál. Gyuszi levett róla egy darab rétest, megevett egy darabot, azután egy másikat, majd harmadikat.

Jóllakott. Elégedetten felsóhajtott. A nagymama aludt. Gyuszi kisétált a szobából. A másik szobában apa és anya is aludtak. Gyuszi szépen visszamászott az ágy alá. Ő is lefeküdt, de nem aludt el, mert nem volt álmos. Semmit sem csinált, semmire sem gondolt, csak úgy kellemesen elszórakozott.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5