Mentünk, nekivágva az útnak,
hó fújta be csizmanyomunkat.
Már nem tudom én se ma, hányan
vonultunk, falubéli fiúk.
Mentünk felhőszakadásban.
Hova vitt - ma ki tudja - az út?
Spaletta szakadt le a pántról,
nem bírta a szél erejét,
söpörve Ural viharától,
fehérbe borult a vidék.
Éj jött, s a vihar szele tombolt
vakítva, süvöltve felénk,
hátunkon a hó fagyosan folyt,
olvadt patakok vizeként.
Csapásokat állva haladtunk,
hol az éjszaka legfeketébb,
de mi kézen fogva kutattuk
az élet örök melegét.
Ha a népek is egyet akarnak,
nem téved el egy sem az éjben,
ne vágjanak ők a viharnak,
- csak kéz a kézben!
/Ford.: Kálnoky László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése