A szomorú, beteg
szél búcsúzón lebeg,
nyomában megremeg
a lomb a fán,
s kristály-eső pereg
halkan reám.
Míg zöld hársfák alatt
árnyak borítanak,
s májusi alkonyat
hint rám esőt,
meghajolok, mint a pap
oltár előtt.
Sűrűsödő homály,
elillanó sugár,
tűnt erő, zengve száll
himnuszotok!
Éj, híveidre vár
szent templomod!
A zápor csendesül.
Az árnyék szétterül.
A táj köröskörül
sötétbe vesz.
A föld s a néma űr
békéje ez!
/Ford.: Kálnoky László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése