Az éjből, mely úgy hull fölém,
mint földtekére zord pokol,
minden istent csak áldok én
lelkemért, mely meg nem hajol.
Az élet ökle letepert,
s nem jajgattam vergődve, nem.
A véletlen dorongja vert,
s véres, de büszke még fejem.
Túl a harag s könnyek honán
csak a homály borzalma vár,
évek fenekednek reám,
de gyávának egy sem talál.
Nem baj, ha szűk a kapu, s ha
a tekercs bármit ró ki rám,
magam vagyok sorsom ura:
lelkem hajóján kapitány.
/Ford.: Kálnoky László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése