Marguerite Yourcenar: Afrodízia, az özvegy

Vörös Kosztisznak hívták, mert láng vörös volt a haja, mert a lelkiismeretét elég sok kiontott vér terhelte, és főként, mert piros zekét hordott, amikor lejött, arcátlanul, a lóvásárra, és egy-egy rémült parasztot, aki nem akarta kitenni magát a hirtelen halál különböző változatainak, arra kényszerített, hogy olcsó áron átengedje neki legjobb hátasát. A hegyekben élt, elrejtőzve, néhány óra járásnyira a szülőfalujától, és a gonosztettei hosszú ideig különböző politikai gyilkosságokra és egy tucat sovány birka elrablására korlátozódtak. Visszatérhetett volna tűzhelyéhez, nem háborgatta volna senki, de azok közé az emberek közé tartozott, akik mindennél többre becsülik a szabad levegő és a lopott ennivaló ízét. Azután két vagy három közönséges gyilkosság miatt hadiállapotba került a község parasztjaival: üldözték, mint egy farkast, hajszolták, mint egy vadkant. Végül is sikerült elfogniok Szent György éjszakáján, és egy nyergen keresztbe fektetve vitték be a faluba, nyitott torokkal, mint egy levágott állatot, és az a három-négy fiatalember, akiket magával sodort a kalandos életbe, ugyanúgy végezte, mint ő, golyóktól lyuggatva, késszúrásokkal borítva. A vasvillára tűzött fejek a falu főterét ékesítették: a holttestek a temető kapujánál feküdtek, egymásra dobálva: a győztes parasztok, a naptól és a legyektől védve, zárt zsaluk mögött vigadoztak: és az öreg pópa özvegye – férjét  Kosztaki gyilkolta meg, hat éve, egy néptelen úton – a konyhában sírt, azokat a poharakat öblögetve, amelyekben pálinkával kínálta az őt megbosszuló parasztokat.

Afrodízia, az özvegy, megtörülte szemét, és leült konyhájának egyetlen zsámolyára: két kezét az asztal szélének támasztotta, a kezére pedig az állát, amely úgy remegett, mint egy öregasszonyé. Szerda volt, és ő vasárnap óta nem evett. Nem is aludt már három napja. A visszafojtott zokogás csak úgy rázta a mellét fekete etamin-ruhájának sűrű ráncai alatt. Akaratlanul elbóbiskolt, elringatta saját nyögdécselése: azután hirtelen kiegyenesedett: az ő számára még nem jött el a pihenés és feledés órája. Három nap és három éjjel várakoztak a falu asszonyai a téren, és fel-felsikoltottak, valahányszor egy lövés visszhangja mennydörgött végig a hegyeken: és Afrodízia jajveszékelése magasabbra csapott fel, mint a többi asszonyé, ahogy az illett is egy olyan köztiszteletben álló személyiség özvegyéhez, amilyen az öreg pópa volt, aki immáron hat éve feküdt sírjában. Rosszul lett, amikor a harmadik nap hajnalán a parasztok meghozták véres terhüket egy agyonhajszolt öszvér hátán, és a szomszédasszonyoknak kellett őt visszavezetniök abba a félreeső kis házba, amelyben özvegysége óta. A keze és lába még remegett, ahogy sorban odament a férfiakhoz, lakott, de, mihelyt magához tért, teljesítette a kötelességét: itallal kínálta megbosszulóit akik szinte elviselhetetlen bőr- és fáradtságszagot árasztottak a szobában: és minthogy nem fűszerezhette méreggel a kenyér- és sajtszeleteket, amelyeket az ő számukra készített, be kellett érnie vele, hogy titokban rájuk köpjön, azt kívánva, hogy az őszi hold már az ő sírjuk fölött keljen fel.

Ez volt az a pillanat, amelyben be kellett volna vallania egész életét, megzavarnia őket ostobaságukban, vagy igazolni legszörnyűbb gyanúikat, belekiabálni a fülükbe az igazságot, amelyet tíz éven át olyan könnyen és mégis oly nehezen titkolt el előlük: Kosztisz iránt érzett szerelmét, első találkozásukat egy mélyútban, egy szederfa alatt, ahol egy jégeső elől keresett menedéket, és a szenvedélyüket, amely villámként érte őket ezen a viharos éjszakán: visszatérését a faluba, háborgó lelkével, amelyben több volt az ijedtség, mint a megbánás és lelkifurdalás: azt az elviselhetetlen hetet, amelyen megpróbált lemondani a férfiról, aki nélkülözhetetlenebb lett számára, mint a kenyér és a víz: és a második látogatását Kosztisznál, azzal az ürüggyel, hogy lisztet visz a pópa anyjának, aki egészen egyedül gazdálkodott egy tanyán a hegyekben: és a sárga szoknyát, amelyet ebben az időben hordott, és amelyet takaró gyanánt terítettek magukra, és olyan volt, mintha egy nyaláb napfény alatt feküdtek volna: és azt az éjszakát, amikor egy elhagyott török karavánszeráj istállójában kellett elrejtözniök: és a fiatal gesztenyegallyakat, amelyek friss pofonokként csapódtak arcába: és Kosztisz hajlott hátát, ahogy előtte járt a veszélyes ösvényeken, ahol a legkisebb hirtelen mozdulat is felriasztott egy viperát: és azt a heget, amelyet az első nap észre sem vett, és amely a férfi tarkóján kígyózott: és azokat a mohó és őrült pillantásokat, amelyeket Kosztisz vetett rá, mint valami értékes, lopott tárgyra: és a testét, a kemény élethez szokott férfi erős izomzatával: és a nevetését, amely annyira megnyugtatta Afrodíziát: és azt, ahogyan Kosztisz a nevét dadogta, miközben szerette őt.

Afrodízia felállt, és egy széles mozdulattal végigsöpörte a falat, amelyen két vagy három légy zümmögött. Nemcsak azért, mert kellemetlen férgeknek tekintette a szeméttel táplálkozó hatalmas legyeket, amelyek lágy és könnyű érintéssel mászkálnak az ember bőrén: de talán arról a meztelen testről, arról a véres fejről jöttek, és éppúgy megsértették őket, mint a gyermekek rúgásai és az asszonyok kíváncsi tekintete. Ó, ha egy mozdulattal elsöpörhetné ezt az egész falut, ezeket az öregasszonyokat, akiknek a nyelve olyan mérges, mint a darazsak fullánkja: és ezt a fiatal papot, aki, a misebortól részegen, az elődje gyilkosa ellen mennydörgött a templomban: és ezeket a parasztokat, akik úgy vetették rá magukat Kosztisz testére, mint a lódarazsak a méztől ragadós gyümölcsre. El sem tudták volna képzelni, hogy Afrodízia mást is gyászolhat, mint az öreg pópát, akit hat éve a temető legelőkelőbb sarkában kapartak el: nem kiálthatta oda nekik, hogy annyit sem törődött ennek a nagyképű korhelynek az életével, mint a vécé ülőkéjével a kert végében.

Nem tudott aludni a horkolása miatt, és elviselhetetlennek találta a harákolását, és mégis: majdnem sajnálta ezt a hiszékeny és hiú aggastyánt, aki eltűrte, először, hogy megcsalják, azután, hogy megfélemlítsék, és azzal a komikus túlzással játszotta a féltékeny ember szerepét, amellyel az árnyjátékosok nevettetik meg közönségüket: bohózati elemet vitt szerelmének drámájába. És milyen jó volt kicsavarni a tyúkok nyakát, amelyeket azután Kosztisz vitt el a zekéje alatt, azokon az esteken, amikor titokban egészen a parókiáig lopózott – és azután a rókákra kenni a tolvajlást. Még az is jó volt, egy éjszaka, az öreg felkelt – felébresztették szerelmes fecsegésükkel a platánfa alatt -: homályosan látták, ahogy kihajol az ablakon, és árnyékuk mozgását lesi a kert falán, és nevetségesen ingadozik a botránytól, meg egy puskalövéstől való félelem és a bosszúvágy között. Az egyetlen dolog, amit Afrodízia szemére vethetett Kosztisznak, éppen az volt, hogy megölte ezt az aggastyánt, aki akarata ellenére fedezte szerelmüket.

Amióta megözvegyült, senki sem tudott veszélyes találkozásaikról azokon a sötét éjszakákon, amikor nem jött fel a hold, úgyhogy az öröméből hiányzott a fűszer, hogy tanúja is van a szerelmüknek. Amikor az öregasszonyok gyanakvó szeme rátapadt a fiatalasszony elnehezült testére, legfeljebb azt gondolták, hogy egy vándorkereskedő vagy egy tanyasi munkás csábította el a pópa özvegyét, mintha Afrodízia hajlandó lett volna lefeküdni ilyen emberekkel. És örömmel kellett fogadnia ezeket a megalázó gyanúsításokat, és több gonddal titkolnia büszkeségét, mint az émelygéseit. És amikor az öregasszonyok viszontlátták, néhány héttel később, lapos hassal a bő szoknyák alatt, valamennyien azon töprengtek, mit is tehetett Afrodízia, hogy olyan könnyen megszabadult a terhétől.

Senki sem sejtette, hogy a zarándoklat a Szent Lukács-i szentélybe csak ürügy volt, és hogy Afrodízia a falutól néhány mérföldnyire egy kunyhóban bújt meg, a pópa anyjánál, aki immár hajlandó volt megsütni Kosztisz kenyerét, és kifoltozni a zekéjét: Nem mintha ennek a nagyon öreg asszonynak olyan lágy lett volna a szíve: Kosztisz pálinkát hozott neki, meg aztán, ő maga is, amikor még fiatal volt, szerette a szerelmet. És itt jött világra a gyermek, akit meg kellett fojtani két szalmazsák között – gyenge volt és meztelen, mint egy újszülött macskakölyök, és annyi fáradságot sem vettek maguknak, hogy megmosdassák, miután megszületett.

Azután megtörtént az a gyilkosság, Kosztisz egyik társa megölte a bírót, és a szeretett férfi sovány keze egyre görcsösebben szorongatta régi vadászpuskáját – meg az a három nap és három éjszaka, amikor úgy látszott, vérben kel és vérben nyugszik a nap. És ma este minden véget ér abban az örömtűzben, amelyhez már odakészítették a benzinkannákat a temető kapujába: Kosztiszt és társait úgy kezelik majd, mint döglött öszvéreket: petróleummal öntik le, hogy ne kelljen őket eltemetni, és Afrodízia gyásza számára már csak néhány nappali és magányos óra maradt.

Felemelte a kallantyút, és kiment a keskeny töltésre, amely elválasztotta a temetőtől. Az egymásra hányt testek a száraz kőfal mellett hevertek, de Kosztiszt nem volt nehéz felismerni: ő volt a legnagyobb, és különben is – szerette őt. Egy mohó paraszt lehúzta róla a zekét, hogy abban pompázzon majd vasárnap: szinte egészen meztelen volt. Két-három kutya fekete foltokat nyalogatott a földön, azután lihegve visszament, és lefeküdt az árnyék egy keskeny csíkjában. Este, amikor a nap már ártalmatlanná válik, asszonyok kis csoportjai fognak összegyűlni ezen a szűk töltésen: azt a szemölcsöt fogják nézegetni Kosztisz két válla között. Férfiak rugdosással fogják visszafordítani a holttestet, hogy átitassák benzinnel azt a kevés ruhát, amit meghagytak rajta: olyan harsogó jókedvvel fogják kidugaszolni a benzinkannákat, mint amikor a szüretelők csapra vernek egy hordót. Afrodízia megérintette annak az ingnek szakadt ujját, amelyet ő varrt, saját kezűleg, Kosztisznak húsvéti ajándékul, és hirtelen meglátta a nevét: Kosztaki tetoválta bele a bal könyékhajlatba. Ha valaki másnak a szeme is ráesnék ezekre a bőrbe mélyen belevésett ügyetlen betűkre, az igazság hirtelen úgy megvilágítaná az elméjét, mint a benzin lángja, ahogy táncolni kezd a temető falán. Afrodízia már látta magát megkövezve, kőhalommal borítva. De hát csak nem téphette ki ezt a kart, amely annyi gyengédséggel vádolta őt, vasakat nem tüzesíthetett, hogy eltörölje a jeleket, amelyek el fogják veszejteni. Sebet sem ejthetett ezen a testen, amelyből már annyi vér fakadt.

A bádogkoszorúk, amelyek István pópa sírját borították, ott csillogtak a másik oldalon, a temető alacsony fala mellett, és ez a horpadt kis domb hirtelen emlékezetébe idézte a nagy hasú aggastyánt. A pópa halála után özvegyét ebbe a kunyhóba költöztették kétlépésnyire a temetőtől: nem sajnálta, hogy ilyen elhagyott helyen lakik, ahol csak sírok nőnek, mert Kosztisz néha, éjszaka, ide merészkedhetett erre az útra, amelyen senki élő nem járt, és a sírásó, aki a szomszéd házban lakott, süket volt, mint egy halott. István pópa sírját csak a temetőfal választotta el az özvegy kunyhójától, és a szerelmespár úgy érezte, most meg a kísértet orra előtt csókolózik. Ma pedig a hely elhagyottsága lehetővé tette, hogy Afrodízia végrehajtsa a tervét, amely méltó volt eddigi furfangos és meggondolatlan életéhez: benyomta a fakerítést, amely megrepedezett a napon, és megragadta a sírásó lapátját és csákányát.

A föld száraz volt és kemény, és az izzadtságcseppek sűrűbben hullottak Afrodízia arcáról, mint előzőleg a könnyei. A lapát megcsikordult egy kövön, de ez a hang senkit sem riasztott fel ezen az elhagyatott helyen, hiszen az egész falu ebéd utáni álmát aludta. Afrodízia lapátja végül is öreg fának ütközött, és István pópa koporsója – törékenyebb volt, mint egy gitár lapja – meghasadt a nyomás alatt, és felfedte a gyűrött miseruhát meg azt a néhány csontot, ami megmaradt az aggastyánból. Afrodízia kis halmot csinált belőlük, és gondosan benyomkodta a koporsó egyik sarkába, majd pedig Kosztisz tetemét hónaljánál fogva a sír felé vonszolta. Az elhunyt szerető egy egész fejjel magasabb volt a férjénél, de a lefejezett Kosztisz elfért a koporsóban. Afrodízia visszarakta a födelet, újra felhalmozta a földet a síron, a megbolygatott dombot letakarta azokkal a koszorúkkal, amelyeket annak idején Athénban vásároltak a hívők költségére, és elegyengette az ösvény porát ott, ahol a halottját végighúzta. Most hát hiányzott az egyik tetem abból a halomból, a temető bejáratánál, de hát csak nem fogják feltúrni a parasztok mind a sírokat azért, hogy megtalálják.

Lihegve leült, de majdnem azonnal felkelt, mert kedve támadt folytatni a temetést. Kosztisz feje még ott volt, fenn, kitéve a sértésnek, feltűzve egy vasvillára, a főtéren, ahol a falu átadja helyét a szikláknak és az égnek. Semminek sem volt vége, amíg be nem fejezte a temetési szertartást, és sietnie kellett, felhasználnia azokat a forró órákat, amikor az emberek, házaikba zárkózva alszanak, a drachmá-ikat számolják, szeretkeznek, mit sem törődve a napfénynek kiszolgáltatott térrel.

Afrodízia megkerülte a falut, és a legelhagyatottabb, meredek ösvényt választotta. Sovány kutyák szundítottak a küszöbök keskeny árnyékában: Afrodízia beléjük rúgott, ahogy elhaladt mellettük, rajtuk töltötte ki a gyűlöletet, amit nem éreztethetett a gazdáikkal. De amikor az egyik állat felkelt, égnek meredő szőrzettel, és panaszos nyögést hallatott, Afrodíziának egy percre meg kellett állnia, hogy lecsillapítsa, hízelkedéssel és simogatással. A levegő olyan forró volt, mint egy fehérre izzított vas, és Afrodízia a homlokára vonta sálját, mert nem akart összeesni, mielőtt a munkáját be nem fejezte.

Az ösvény kerek, fehér térbe torkollott, amely felett hatalmas üreges sziklák meredeztek, mint Kosztisz: az idegeneket, mielőtt megpróbáltak volna felkapaszkodni rájuk, visszahívta a parasztok érdes hangja. Még magasabban már nem volt más, csak a sasok meg az ég, amelynek csak a sasok ismerik az ösvényeit. Kosztisz és társainak öt feje különböző grimaszokat vágott a vasvillákon, ahogy azt már a halottak szokták. Kosztisz összeszorította az ajkát, mintha valami problémán elmélkedne, amelyet életében már nem volt ideje megoldani, mint például egy ló megvétele, vagy váltságdíj egy elfogott állatért. Hatuk közül ő volt az egyetlen, akit a halál nem nagyon változtatott meg, mert életében is mindig nagyon sápadt volt. Afrodízia megragadta a fejet, amely olyan hanggal vált le a vasvilláról, mintha selymet hasítottak volna. Úgy gondolta, saját házában rejti el, a konyha padlója alatt, vagy egy sziklaüregben, amelyet csak ő ismer, és megsimogatta a fejet, bizonygatva, hogy megmenekültek immár.

Leült a platánfa alá, amely a tér mellett nőtt, a lejtőn, egy Basile nevű gazda birtokán. Lába alatt a sziklák meredeken ereszkedtek le a síkság felé, az erdők szőnyegként borították a földet, és messziről apró mohafoltoknak tetszettek. A távolban a tengert látta Afrodízia, két hegyoldal között, és azt gondolta, ha rá tudta volna venni Kosztiszt, hogy a vízen át meneküljön, most nem kellene a térdén ringatnia ezt a vércsíkos fejet. A fájdalom, amit balszerencséjének kezdete óta magába fojtott, most olyan hangos zokogásra késztette, mintha siratóasszony lett volna: könyökét a térdének, kezét vizes orcájának támasztotta, és a könnyei a halott arcára csurogtak.

-      Hahó, tolvaj, pap özvegye, mit csinálsz itt az én gyümölcsösömben?

Az öreg Basile, kacorral és bottal felfegyverkezve, előrehajolt, fenn az úton, bizalmatlan és dühös arca még hasonlatosabbá tette egy madárijesztőhöz. Afrodízia felugrott, a fejet eltakarta a kötényével:

-      Csak egy kis árnyékot loptam tőled, Basile bácsi, egy kis árnyékot, hogy felfrissítsem homlokom.

-      Mit dugdosol a kötényedben, te tolvaj, te senki özvegye? Tököt? Görögdinnyét?

-      Szegény vagyok, Basile bácsi, és csak egy jó vörös dinnyét vettem el. Csak egy vörös dinnyét, amelynek olyan fekete a magja.

-      Mutasd csak meg, te hazug, fekete ringyó, és add vissza, amit elloptál.

Az öreg Basile, a botját lóbálva, megindult a lejtőn. Afrodízia a szakadék felé futott, a köténye két sarkát összefogta kezével. A lejtő egyre meredekebb lett, az ösvény egyre csúszósabb, mintha a nyugovóra készülő nap vére síkossá tette volna a köveket. Basile már régen megállt, és teli torokból kiabált, hogy figyelmeztesse a menekülőt, forduljon vissza: az ösvény már csak egy csapás volt, a sziklaomladékok között. Afrodízia hallotta az öreget, de szélszaggatta szavakból csak annyit értett, hogy menekülnie kell a falutól, a hazugságtól, a súlyos képmutatástól, attól a hosszú büntetéstől, hogy egy nap öregasszony lesz, és senki sem fogja szeretni többé. Végül egy kő levált a lába alatt, és lezuhant a szakadékba, mintegy az utat mutatva, és Afrodízia, az özvegy, a vértől mocskos fejjel együtt alámerült a mélyben és az éjszakában.

Ford.: Rayman Katalin