Alekszandr Puskin: A parasztruhás kisasszony

Szép vagy te, lánykám,

minden öltözetben!

(Bogdanovics)

Ivan Petrovics Beresztov birtoka egy távoli kormányzóságban terült el. Beresztov ifjúkorában ifjúkorában a gárdában szolgált, de 1797 elején nyugalomba vonult, visszament a falujába, és többé ki sem mozdult onnan. Egy szegény nemesember lányát vette feleségül, aki szülés közben meghalt, míg férje vadászaton volt. Beresztovot a gazdálkodás megvigasztalta. Maga tervezte házat épített, posztógyárat létesített, megháromszorozta jövedelmét, és a vidék legbölcsebb emberének tartotta magát. Ezt nem vonták kétségbe szomszédai sem, akik családostul-kutyástul vendégeskedtek nála. Hétköznap bársonyzekét viselt, ünnepnapokon háziszőttes posztóruhát hordott, maga vezette üzleti könyveit, és a Szenátusi Híradón kívül semmit sem olvasott. Általában szerették, bár gőgösnek tartották. Egyedül legközelebbi szomszédja, Grigorij Ivanovics Muromszkij nem állhatta. Muromszkij igazi orosz földesúr volt. Vagyona nagy részét eltékozolta Moszkvában, és amikor meghalt a felesége, visszavonult egyetlen megmaradt falujába, ahol folytatta a pazarlást, de új módon. Angolkertet csináltatott, és erre majdnem minden megmaradt jövedelme ráment. Lovászait angol zsokénak öltöztette, és a leánya mellé angol nevelőnőt hozatott. Még a földjét is angol módszerrel művelte.

„De idegen módszerrel nem terem az orosz kenyér”, és noha a kiadások jelentékenyen csökkentek, Grigorij Ivanovics bevétele mégsem nőtt. Még a tulajdon falujában is szerét ejtette, hogy adósságokat csináljon, de azért okos embernek tartották, mert ő volt az első földbirtokos a kormányzóságban, aki kieszelte, hogy gyámság alá helyezteti birtokát. Márpedig ez az ügylet akkoriban merész és bonyolult vállalkozásnak számított.

Azok között, akik elítélték Muromszkijt, Beresztov volt a legszigorúbb. Jellemének legsajátosabb vonása az újítások gyűlölete volt. Nem tudott közömbösen beszélni szomszédja anglomániájáról, és mindig talált alkalmat, hogy kritizálja. Amikor valamelyik vendégének megmutatta birtokát, és a vendég áradozott a mintaszerű gazdaság láttán, Beresztov kaján mosollyal így beszélt:

-      Hát igen! Nálam nem úgy van, mint a szomszédom Grigorij Ivanovics birtokán! Miért menjünk tönkre angol mintára? Laknánk csak jól orosz módra!

Az effajta megjegyzések, a szomszédok buzgolkodása folytán kellő tódítással és magyarázatokkal Grigorij Ivanovics fülébe is eljutottak. Az anglomán úriember éppoly kevéssé bírta a kritikát, mint újságíróink. Dühöngött, és szomszédját medvének, parasztnak nevezte.

Ilyen volt a két földbirtokos viszonya, amikor Beresztov fia hazaérkezett. A fiatalember az ***-i egyetemen tanult, és katonai szolgálatba szeretett volna lépni, de az apja nem egyezett bele. A fiatal Beresztov alkalmatlannak tartotta magát a hivatali pályára. Sem az apa, sem a fiú nem engedett, és a fiatal Alekszej egyelőre földesúrként élt, és mindenesetre bajuszt növesztett.

Alekszej valóban derék legény volt. Igazán kár lett volna, ha daliás alakjára sohasem húzhat katonai mundért, és ahelyett, hogy lovon büszkélkednék, akták fölött görnyedezve töltené el ifjúságát. A szomszédok, akik látták, hogy az ifjú a vadászaton mindig az élen nyargal, árkon-bokron át, egyhangúlag megállapították, hogy Alekszejből sohasem lesz valamirevaló irodafőnök.

A kisasszonykák meg-megnézegették, és nem egynek megakadt rajta a szeme: de Alekszej nem sokat foglalkozott velük, ők pedig azt gondolták, hogy a fiatalember azért olyan érzéketlen irántuk, mert szerelmi viszonya van valakivel. Csakugyan kézről kézre járt egy levélről lemásolt cím: Akulina Petrovna Kurocskinának, Moszkva: az Alekszejevics-kolostorral szemben, Szaveljev rézműves házában. Tisztelettel kérem, hogy ezt a levelet a címzettnek átadni szíveskedjék.

Az az olvasóm, aki még nem élt falun, el sem képzelheti, milyen angyali teremtések a vidéki kisasszonykák. A friss levegőn, kertjeik almafái árnyékában nőnek fel, s az életet és a világot csak könyvből ismerik. A magány, a szabadság és az olvasás korán kifejleszti bennük az érzelmeket, a szenvedélyeket, amelyeket a mi elfoglalt városi szépségeink nem ismernek. A trojka csengője a falusi kisasszonynak kaland, egy utazás a közeli városba korszakalkotó esemény, és egy-egy vendég látogatása tartós, néha örök emlék marad. Persze, bárki gúnyolódhatik némely furcsaságokon, de a felületes szemlélő gúnyolódása sem semmisítheti meg valódi értékeit, amelyek közül a legfőbb: a falusi kisasszony sajátos jelleme és egyénisége (l’individualité), márpedig Jean-Paul szerint ezen tulajdonságok nélkül nem képzelhető el emberi nagyság! Lehetséges, hogy a fővárosi nők jobb nevelést kapnak, de a társaságbeli élet hamar simára csiszolja egyéniségüket, és a lelküket éppen olyan egyformává alakítja, mint a fejdíszüket. Ezt nem megrovásképpen mondom, azonban nota nostra manet, amint egy régi kommentátor megjegyezte.

Könnyen elképzelhető, milyen hatással volt Alekszej a vidéki kisasszonykák táborára! Az első fiatalember, aki komor, kiábrándult képpel jelent meg közöttük, az első, aki eltékozolt örömökről és hervadó ifjúságról beszélt: s ráadásul halálfejes fekete gyűrűt viselt az ujján! Mindez rendkívüli újdonság volt a kormányzóságban. A kisasszonykák majd megőrültek érte.

De valamennyi ifjú hölgy közül legjobban érdeklődött iránta anglomán barátunk leánya, Liza (avagy Betsy, ahogy apja, Grigorij Ivanovics nevezte). A két apa nem érintkezett egymással, a leány még sohasem látta Alekszejt, de a többi kisasszony már csak róla beszélt. Liza tizenhét éves volt: kedves, barna arcocskáját fekete szempár élénkítette. Egyetlen s ezért elkényeztetett gyermek volt. Pajkossága és folytonos csínytevései módfelett tetszettek apjának, viszont állandó rémületben tartották angol kisasszonyát, Miss Jacksont, egy negyvenesztendős, kényeskedő hajadont, aki arcát fehérre, szemöldökét feketére festette. Évente kétszer elolvasta a Pamelát, mindezért évi kétezer rubel fizetést húzott, és unalmában majd meghalt ebben a barbár Oroszországban.

Liza szobalányát Nasztyának hívták. Valamivel idősebb volt kisasszonyánál, de éppen olyan szeleburdi, mint úrnője. Liza nagyon szerette ezt a lányt, és minden titkába beavatta, együtt eszeltek ki csínytevéseket, bolondságokat: egyszóval Nasztya sokkal jelentősebb személy volt Prilucsino faluban, mint akármilyen bizalmas barátnő egy francia tragédiában.

-      Kisasszoly – szólt egy napon Nasztya, Lizát öltöztetve -, engedje meg, hogy ma vendégségbe mehessek…

-      Jól van, mehetsz. De hová?

-      Tugilovóba, Beresztovékhoz. A szakács felesége tegnap meghívott ebédre a neve napjára.

-      No lám! – mondta Liza. – Az urak veszekednek, a cselédek meg barátkoznak!

-      Mi közünk az urak dolgához? – nyelvelt Nasztya. – Én a kisasszony szobalánya vagyok, nem a papáé. A kisasszony még nem veszett össze a fiatal Beresztovval, az öregek meg csak hadd veszekedjenek, ha jólesik nekik!

-      Te, Nasztya – mondta Liza -, jól nézd meg azt az Alekszej Beresztovot, és mondd el, hogy milyen, és miféle ember.

Nasztya megígérte, és Liza egész nap türelmetlenül várta a lány visszatértét. Estére Nasztya megérkezett.

-      Nos, Lizaveta Grigorjevna – mondta a szobába lépve -, láttam a fiatal Beresztovot. Alaposan megnéztem, egész nap együtt voltunk.

-      Hogy történt? Mondj el mindent sorjában!

-      Hát tetszik tudni: elmentünk, én, azután meg Anyiszja Jegorovna, Nyenyila, Dunyka…

-      Jó, ezt tudom. És aztán?

-      Engedelmével, majd elmondom sorjában. Éppen ebédidőre érkeztünk, de a szoba már tele volt. Ott voltak Kolbinszkojéból, Zaharjevszkből az intéző felesége meg a lányai, Hlupinszkojéből.

-      - És Beresztov?

-      Tessék már várni! Asztalhoz ültünk, főhelyen az intézőné, mellette én…Pukkadtak is a lányai, de én fütyülök rájuk…

-      De unalmas vagy, Nasztya, ezekkel a részletekkel…

-      De türelmetlen a kisasszony!...Szóval aztán felkeltünk az asztaltól…Három óra hosszat ültünk ott, remek jó ebéd volt: kék, piros meg vegyes zselével töltött tejszínhabos sütemény…Aztán, hogy felkeltünk, kimentünk a kertbe fogócskázni, és a fiatalúr is kijött.

-      Igaz, hogy olyan csinos?

-      Csodálatosan szép! Nagyon szép ember! Magas, karcsú, piros képű.

-      Igazán? Én meg úgy képzeltem, hogy sápadt. És milyennek láttad? Szomorú, ábrándos?

-      Ugyan már! Ilyen jókedvű fiatalembert még nem is láttam! Foócskázott velünk!

-      Fogócskázott? Lehetetlen!

-      Nagyon is lehetséges! És még mit ki nem talált! Amikor megfogott, meg is csókolt.

-      Nem igaz, Nasztya! Hazudsz!

-      Higgyen, amit akar, nem hazudok. Alig tudtam szabadulni tőle. Egész nap velünk játszott.

-      Hát akkor miért mondják, hogy szerelmes, és rá se néz senkire?

-      Ezt én nem tudom, de bizony rám nagyon is rám nézett! De Tányára, az intéző leányára is, meg a kolbinszkojei Pására is, de Isten látja lelkemet, senkit meg nem sértett, olyan játékos!

-      Bámulatos! És mit mondanak róla a háziak?

-      Azt mondják, nagyszerű fiatalúr! Jó ember, és mindig jókedvű. Csak az a rossz, hogy nagyon szeret a lányok után járni. De ez szerintem nem baj: idővel megkomolyodik.

Liza felsóhajtott.

-      Mennyire szeretném látni!

-      Annál mi sem egyszerűbb! Tugilovo mindössze három versztányira van innen…Sétáljon arrafelé, vagy lovagoljon ki, egész biztosan találkozik vele, mert mindennap korán reggel vadászni megy!

-      Nem! Ez nem jó! Még azt hinné, hogy futok utána. Meg aztán az apáink is haragban vannak egymással. Mégsem ismerkedhetek meg vele…Te, Nasztya! Tudod, mit? Felöltözöm parasztlánynak!

-      Nagyszerű! Vegyen fel ingvállat meg szarafánt, induljon bátran Tugilovo felé, és fogadok, hogy Beresztov szeme megakad magán.

-      Parasztosan beszélni meg kitűnően tudok, Nasztya, kedves Nasztyám! Remek az ötleted! – És Liza azzal a szilárd elhatározással feküdt le, hogy feltétlenül valóra váltja tréfás ötletét.

Másnap hozzálátott terve megvalósításához. Házivásznat hozatott a piacról, kék parasztposztót, rézgombokat vétetett, és Nasztya segítségével kiszabta az ingvállat meg a szarafánt. A cselédlányokat leültette varrni, és estére minden elkészült. Liza felpróbálta az új ruhát, és maga is úgy vélte a tükör előtt, hogy még sohasem tetszett így saját magának. Elismételte szerepét, menet közben mélyen meghajolt, aztán néhányszor ide-oda forgatta a fejét, mint a bólogató fejű agyagcicák, parasztosan beszélt, nevetett, arcát eltakarta ingujjával – mindezzel Nasztya teljes elismerését vívta ki. Csak egy dolog esett nehezére. Liza megpróbált mezítláb járni az udvaron, de a gyep szúrta finom lábacskáját, a homok és a kavics pedig egyenesen elviselhetetlen volt. Nasztya ezen is segített: mértéket vett Liza lábáról, kiszaladt a legelőre Trofimhoz, a pásztorhoz, és egy pár bocskort rendelt nála. Másnap még nem is hajnalodott, amikor Liza már felébredt. Az egész ház aludt még. Nasztya már ott állt a kapuban, és várta Trofimot. Csakhamar felharsant a pásztorkürt, és a falu csordája a földesúri ház elé ért. Amikor Trofim Nasztyához érkezett menet közben egy pár kicsi, tarka bocskort nyújtott oda neki, és átvette a félrubeles jutalmat.

Liza csendben felöltözött parasztlánynak, suttogva néhány utasítást adott Nasztyának Miss Jacksonra vonatkozólag, kiment a hátsó tornácra, és a veteményeskerten át a mezőre futott.

Keleten már ragyogott a hajnal, és az aranyszínű felhők sora úgy várta a felkelő napot, mint az udvari nép az uralkodót. A tiszta kék ég, a hajnal frissessége, a harmat, a hajnali szellő, a madarak éneke gyermeki vidámsággal töltötte el a lány szívét. Attól való félelmében, hogy ismerőssel találkozhatik, nem is ment – valósággal repült. Amikor a kis erdőhöz ért, amely apja birtokát a szomszédétól elválasztotta, meglassította lépteit. Azt eszelte ki, hogy ott várja majd Alekszejt. A lány szíve hevesen dobogott, maga sem tudta, miért. De hiszen éppen ebben a félelemben van fiatalkori csínyeink legnagyobb gyönyörűsége. Liza belépett a csalit homályába. Tompa neszek fogadták a lányt. Jókedve alábbhagyott. Lassan elábrándozott. Arra gondolt…No, de ki tudná pontosan leírni, mire gondol egy tizenhét éves kisasszonyka egyedül a csalitban, hajnali hat órakor egy tavaszi reggelen? Elgondolkozva lépegetett az árnyékos erdei úton, amikor hirtelen egy gyönyörű vizsla ugatta meg. Liza ijedten sikoltott fel. Abban a pillanatban megszólalt egy hang: „Tout beau, Sbogar, ici…”,és egy fiatal vadász lépett ki a bokrok közül.

-      Ne félj, kedves – mondta Lizának -, nem harap a kutám!

Liza már legyűrte félelmét, és tüstént kihasználta az alkalmat.

-      Félek, uram – mondta, ijedtséget és elfogódottságot színlelve…Gonosz ez, még nekem ugrik!

Alekszej ( az olvasó már úgyis felismerte) eközben merőn nézte a fiatal parasztlányt.

-      Ha félsz, elkísérlek – mondta. – Veled mehetek?

-      Már mér ne? – válaszolta Liza. – Arra mégy, amerre akarsz, az út mindenkié.

-      Hová való vagy?

-      Prilucsinóba…Vaszilijnak, a kovácsnak vagyok a lánya. Gombát szedni jöttem. ( Liza kis kosarat vitt a kezében.) Te meg, ugye tugilovói vagy.

-      Úgy van! – válaszolta Alekszej. – A fiatalúr inasa vagyok.

Alekszej szerette volna kiegyenlíteni a közte és a lány közt fennálló különbséget. Liza a fiatalemberre nézett, és felkacagott:

-      Hazudsz! Nem estem én a fejem lágyára! Látom én, hogy te vagy a fiatal uraság!

-      Miből?

-      Hát mindenből!

-      No, mégis miből?

-      Ugyan már! Csak nem nehéz megkülönböztetni az urat az inastól? A ruhád is uras, a beszéded is, meg a kutyádhoz sem oroszul szólsz!

Liza percről percre jobban tetszett Alekszejnek. A fiatalember nem szokott sokat teketóriázni a szép parasztlányokkal, ezért rögtön át akarta ölelni, ám Liza hátraugrott, és olyan rideg, szigorú arcot vágott, hogy Alekszej ugyan elnevette magát, de a további próbálkozástól elállt. A lány komoly hangon megszólalt:

-      Ha azt akarja, hogy jó barátok legyünk, ne feledkezzék meg magáról!

-      Ki tanított erre a bölcsességre? – kérdezte nevetve Alekszej. – Csak nem Nasztya, az ismerősöm, a kisasszonyotok szobalánya? Lám, milyen utakon terjed a felvilágosodás!

Liza észrevette, hogy kizökkent a szerepéből, s ezért az előbbi hangnemben folytatta:

-      Mit gondolsz, úrfi? Én még talán sohasem voltam úriházban? Hajaj! Láttam és hallottam én ott sok mindent. De ha sokat beszélgetek itt, nem viszek haza gombát. Menj hát, úrfi, jobbra, én majd megyek balra. Bocsánatot kérek…

Liza el akart menni, de Alekszej megfogta a kezét.

-      Mondd meg, mi a neved, lelkem?

-      Akulina – mondta Liza, és azon erőlködött, hogy kiszabadítsa ujjait Alekszej kezéből. – De engedj el már, úrfi, haza kell mennem.

-      No, Akulina, kedvesem, feltétlenül meglátogatom apádat, Vaszilij kovácsot!

-      Krisztus szerelmére! Nehogy oda gyere! Ha megtudják otthon, hogy én egy úrral beszélgettem az erdőben egyedül, jaj nekem, az apám agyonver!

-      De én feltétlenül látni akarlak!

-      No, majd egyszer megint erre jövök gombát szedni…

-      Mikor jársz újból erre?

-      Akár holnap is.

-      Kedves Akulina! Összecsókolnálak, csak ne félnék. Tehát holnap ilyenkor?

-      Igen, igen…

-      Nem csapsz be?

-      Nem!

-      Esküdj!

-      Esküszöm mindenre! Eljövök.

A fiatalok elváltak. Liza kilépett az erdőből, átfutott a mezőn, beosont a kertbe, hanyatt-homlok futott  a majorba, ahol Nasztya már várta. Átöltözött, és szórakozottan válaszolgatott türelmetlen, bizalmas kérdéseire, aztán bement az ebédlőbe, ahol már megterítettek reggelihez. Miss Jackson kifehérített arccal, palack vékonyságára összefűzött derékkal már az asztalnál ült, és vékonyka szendvicseket kent. Az apa megdicsérte leányát a hajnali sétáért.

-      Nincs egészségesebb – mondotta -, mint együtt kelni a nappal!

Itt felsorolta néhány magas kort megért ember példáját, akiknek históriáját angol újságokban olvasta. Hozzátette, hogy azok, akik megérték a száz évet, nem ittak pálinkát, és télen-nyáron a nappal egyszerre keltek fel.

Liza nem figyelt oda. Képzeletében újra átélte a hajnali találkozást, Akulina és a fiatal vadász beszélgetését, és lelkiismeret furdalást érzett. Hiába tudta, hogy az illendőségen nem esett csorba, és hogy ennek a csínynek nem lesz semmilyen következménye, lelkiismerete egyre lázadozott. Főleg az nyugtalanította, hogy másnapra új találkozót ígért. Elhatározta, hogy nem tartja meg esküjét. De mi lesz, ha Alekszej hiába vár, azután bemegy a faluba, felkeresi az igazi Akulinát, Vaszilij kovács himlőhelyes, kövér leányát, és rájön a léha csínyre? Liza megijedt ettől a lehetőségtől, s elhatározta, hogy másnap reggel ismét eljátssza Akulina szerepét, és elmegy az erdőbe.

Alekszej egész nap elragadtatva gondolt új ismerősére, és éjjel is a csinos kis barna parasztlány foglalkoztatta képzeletét. Alig hajnalodott, már felöltözött. Még azzal sem vesződött, hogy megtöltse a puskáját, hű Szobogarjával elindult a földekre, sietett az ígért találkozóra. Félóra hosszat türelmetlenül várakozott, míg végre kibukkant a bokrok közül a kék szafaránba öltözött Akulina alakja, és a fiú elébe sietett. A lány mosolygott a fiú szívből jövő köszöntésének hallatán, de Alekszej rögtön észrevette arcán a nyugtalanság nyomait. Szerette volna tudni az okát. Liza bevallotta, hogy könnyelműnek tartja ígéretét, meg is bánta, de nem akarta megszegni adott szavát. Utoljára találkoznak ma: kéri, szakítsák meg az ismeretséget, nem vezethet ez jóra! Mindezt természetesen paraszti szavakkal mondta, de az egyszerű lányoknál szokatlan érzések és gondolatok meghökkentették a fiút.

Minden ékesszólását felhasználta, hogy eltérítse a lányt szándékától. Bizonygatta, hogy szándéka tiszta, és nem akarja bántani, mindenben engedelmeskedik neki. Könyörgött, ne fossza meg egyetlen örömétől, a vele való találkozástól, találkozzanak inkább csak másnaponként vagy hetenként. Alekszej minden szavából valódi szenvedély csendült ki, és ebben a pillanatban valóban szerelmes volt.

Liza hallgatott…Aztán nagy sokára megszólalt:

-      Add szavadat, hogy sohasem keresel a faluban, és nem is kérdezősködöl utánam. Ígérd meg, hogy nem keresed a találkozást, és beéred a megbeszélt találkákkal.

Alekszej meg akart esküdni mindenre, ami szent, de Liza mosolyogva a szavába vágott.

-      Ne esküdj, elég, ha megígéred!

Aztán még beszélgettek, sétáltak az erdőben, végül Liza megszólalt:

-      Mennem kell!

Elbúcsúztak. Alekszej egyedül maradt. Sehogy sem értette, hogy egy egyszerű parasztlány, akivel mindössze kétszer találkozott, miképpen keríthette ennyire a hatalmába?

Volt ebben az ismeretlenségben valami csábító újdonság, és bár terhesnek érezte a leány szokatlan kikötéseit, egy percig sem gondolt rá, hogy megszegje ígéretét. A dolog nyitja az, hogy Alekszej a halálfejes gyűrű, a titokzatos levélcím és a mélabús kiábrándultság ellenére alapjában derék, jószívű, lelkes fiú volt, élvezte az ártatlan örömöket.

Ha csupán írói kedvteléseimnek hódolnék, feltétlenül részletesen leírnám a fiatalok találkozásait, növekvő vonzalmát, beszélgetéseiket, foglalatosságukat – de tudom, hogy olvasóim nagy része nem osztozna élvezetemben. Az olvasók általában nem rajonganak az aprólékos leírásokért, éppen ezért rövid leszek, és közlöm, hogy két hónap alatt Alekszej az őrülésig beleszeretett Lizába, aki szintén nem maradt közömbös, de nem volt olyan közlékeny. Mindketten élvezték a jelent, s nem törődtek a jövővel.

Gyakran gondoltak az elszakíthatatlan kötelékre, de erről egyikük sem szólt a másiknak. Az ok világos: Alekszej bármennyire szerette is Akulinát, nem felejtette el, hogy mély szakadék választja el az egyszerű parasztlánytól. Liza viszont tudta, hogy apja és az öreg Beresztov mennyire gyűlölik egymást, és nem remélte, hogy bármelyik is megbékél. Meg aztán hízelgett is a hiúságának a romantikus remény, hogy a tugilovói földesúr fia előbb-utóbb mégiscsak térden állva kéri meg a prilucsinói kovács leányának a kezét. De váratlanul közbejött egy fontos esemény, amely kis híján megváltoztatta a kapcsolatukat.

Egy napfényes, de hűvös őszi reggelen – ami oly gyakori Oroszországban – Ivan Petrovics Beresztov kilovagolt, és minden esetre számítva magával vitt három pár vadászkutyát. A lovász és néhány kereplővel felszerelt gyerek kísérte. Ugyanezen a reggelen Grigorij Ivanovics Muromszkij a csodálatos idő láttán szintén felnyergeltette rövid farkú kancáját, és körülnyargalta angol módon művelt birtokát. Amikor az erdőhöz ért, megpillantotta szomszédját, aki büszkén ülte meg a lovát rókamálas csekmenjében, és várta a nyulat, melyet a gyerkőcök nagy kiáltozással és kerepléssel ugrattak ki a bokrok közül.

Ha Grigorij Ivanovics sejtette volna, hogy találkozik szomszédjával, nem jön erre, de most már nem térhetett ki: Beresztov váratlanul bukkant fel előtte, alig egy pisztolylövésnyi távolságban. Muromszkij, mint művelt európaihoz illik, ellensége elé lovagolt, és tisztelettel köszöntötte. Beresztov olyanformán köszönt vissza, mint a láncolt medve, amely gazdája noszogatására bókol az uraságnak.

Ebben a pillanatban kiugrott egy nyúl a bokorból. Beresztov és lovásza torkaszakadtából kiabálni kezdett, a kutyákat eleresztették, és lóhalálában a nyúl után nyargaltak. Muromszkij lova, amely még sohasem volt vadászaton, megriadt és megugrott. Muromszkij kitűnő lovasnak tartotta magát, ezért lovát szabadjára engedte, s magában örült is az esetnek, amely megmentette a kellemetlen beszélgetéstől. De a ló egy eddig észrevétlen szakadékhoz érve, hirtelen elfordult, és Muromszkij leesett. Elég alaposan megütötte magát, ahogy a fagyos földre zuhant, ott hevert, és átkozta rövid farkú kancáját, pedig az állat, mintha észbe kapott volna, tüstént megállt, ahogy nem érezte urát a nyeregben. Ivan Petrovics odalovagolt szomszédjához, hogy megnézze, nem történt-e valami baja. A lovász közben elfogta a bűnös lovat, odavezette Muromszkijhoz, és segített gazdájának nyeregbe szállni. Beresztov meghívta szomszédját a kastélyba. Muromszkij nem utasíthatta vissza, hiszen úgy érezte, hálával tartozik neki, és Beresztov valóságos diadalmenetben tért vissza a faluba az elejtett nyúllal és sérült ellenfelével, akit úgy kísért, mint valami hadifoglyot.

A két szomszéd reggelizés közben egész barátságosan elbeszélgetett. Muromszkij aztán kocsit kért Beresztovtól: bevallotta, hogy sérülése miatt nem tud hazalovagolni. Beresztov kikísérte vendégét egészen a tornácig. Muromszkij azonban nem akart addig távozni, míg a házigazda becsületszavára meg nem ígéri, hogy másnap fiával, Alekszej Ivanoviccsal együtt visszaadja a látogatást, és baráti ebéden vesz részt Prilucsinóban. Így hát úgy látszott, hogy a régi haragnak egy megriadt, rövid farkú lovacska véget vetett.

Liza Grigorij Ivanovics elé futott.

-      Mi történt, apám? Mitől sántít? Hol a lova? És kié ez a kocsi? – kérdezte csodálkozva.

-      Azt ki nem találod, my dear – felelte Grigorij Ivanovics, és elmesélte a történetet.

Liza nem hitt a fülének. De még fel sem ocsúdott ámulatából, mikor Grigorij Ivanovics bejelentette, hogy a két Beresztov másnap náluk ebédel.

-      Mit beszél, apám? – kérdezte Liza elsápadva. – A két Beresztov nálunk ebédel? Az apa és a fiú is?...Nem, apám! Legyen, ahogy akarja, de én semmi szín alatt nem mutatkozom előttük!

-      Megbolondultál? Mióta vagy ilyen szégyenlős? Vagy talán öröklött gyűlöletet táplálsz irántuk, mint valami regényhősnő? Na elég, ne bolondozz…

-      Nem, apám, a világ minden kincséért sem mutatkozom Beresztovék előtt.

Grigorij Ivanovics tudta, hogy ellenkezéssel nem megy semmire, ezért nem vitatkozott tovább, vállat vont, és lepihent a nevezetes kirándulás után.

Lizveta Grigorjevna szobájába ment, behívta Nasztyát, és hosszan tanácskozott vele a másnapi látogatásról. Mit gondol majd Alekszej, ha a jól nevelt úrikisasszonyban felismeri az ő Akulináját? Micsoda véleménnyel lesz az ő viselkedéséről, elveiről, józan eszéről? De nagyon kíváncsi is volt: milyen hatással lenne rá a váratlan találkozás…Hirtelen támadt egy ötlete. Azonnal meg is beszélte Nasztyával. Az ötletet mindketten kitűnőnek tartották, és elhatározták, hogy rögtön meg is valósítják.

Másnap reggelinél Grigorij Ivanovics megkérdezte Lizát, hogy még mindig el akar-e bújni Beresztovék elől, és csakugyan nem jelenik meg az ebéden?

-      Apám – válaszolta Liza -, egy feltétellel ott leszek. Ígérje meg, akárhogyan jelenek meg, vagy bármit csinálok, nem csodálkozik, és nem szid össze!

-      Megint valami huncutságon jár az eszed? – mondta nevetve Grigorij Ivanovics. – Rendben van. Tégy, amit akarsz, te bogárszemű kis csínytevő!

Azzal homlokon csókolta a leányát, aki elszaladt készülődni.

Pontban két órakor hatlovas, az uradalomban készült hintó gördült be az udvarra, és elhajtott a sötétzöld gyepkör mellett. Muromszkij két libériás lakája segítette föl a kocsiból az öreg Beresztovot a tornácra. Ebben a pillanatban érkezett meg lovon a fiatal Beresztov is. Atyjával egyszerre lépett be az ebédlőbe, ahol az asztal már terítve várta a vendégeket.

Muromszkij a lehető legszívesebben fogadta szomszédait. Azt ajánlotta, hogy ebéd előtt nézzék meg a kertet, és a vadaskertet, s végigvezette őket a homokkal beszórt, tisztára söpört utakon. Az öreg Beresztov sajnálta az ilyen haszontalan kedvtelésre fecsérelt munkát és időt, de udvariasan hallgatott. Alekszej nem osztozott a takarékos földesúr bosszúságában, de a hiú anglomán úriember rajongása sem érdekelte: annál türelmetlenebbül várta a ház leányát, akiről már sokat hallott, s bár szíve, mint tudjuk, már foglalt volt, egy ifjú szépség számára azért akadt hely képzeletében.

A kertből visszatértek a szalonba. A két öreg a régi szép időkről beszélgetett, adomákat meséltek szolgálati idejükről, Alekszej pedig azon töprengett, hogy milyen szerepet játsszon a házikisasszony jelenlétében. Úgy döntött, hogy mindig a legjobb a hűvös szórakozottság, így erre is készült föl. Kinyílt az ajtó, és Alekszej olyan közönyösen, olyan büszke hanyagsággal fordította arra fejét, hogy a legkacérabb nő szíve is megremegett volna.

De nem Liza jött be, csak a fehérre púderezett, jól befűzött öreg Miss Jackson lépett be bókolva, szemlesütve. Alekszej pompás hadmozdulata hiábavalónak bizonyult. De még össze sem szedhette magát, amikor újra nyílt az ajtó, és most már csakugyan Liza lépett be a szalonba. Mindnyájan felálltak.

Muromszkij be akarta mutatni a vendégeket leányának, de hirtelen megtorpant, és az ajkába harapott. Liza, az ő barna Lizája még Miss Jacksonnál is jobban ki volt meszelve, a szemöldöke feketére festve, hamis világos fürtökkel teleaggatott haja mint a XIV. Lajos korabeli parókák. Ruhája ujja bolond módra dudorodott, akár Madame de Pompadour krinolinja. A derekát úgy befűzte, hogy alakja X betűre hasonlított, és boldogult anyjának valamennyi briliánsa – ami még nem vándorolt zálogházba – ott tündökölt a nyakán, fülében, ujjain. Alekszej nem ismerhette fel ebben a nevetségesen páválkodó kisasszonyban az ő Akulináját!

Beresztov kézcsókra járult a házikisasszonyhoz, és Alekszej bosszúsan követte apja példáját. Amikor kezet fogott a leánnyal, úgy érezte, hogy reszketnek Liza fehér ujjacskái. Közben megpillantotta a leány cifra, kacér holmikba bújtatott lábát, amit Liza szándékosan mutatott meg. Ez némiképp megbékítette a lány egyéb cicomájával is. Ami meg a fehér és fekete festéket illeti, be kell vallanunk, hogy a jóhiszemű fiú első pillantásra észre sem vette, de később sem fogott gyanút.

Grigorij Ivanovics nem feledkezett meg a lányának tett ígéretéről, semmi nyomát nem mutatta a csodálkozásnak, de Liza tréfáját olyan mulatságosnak találta, hogy alig tudott uralkodni magán.

A merev Miss Jacksonnak azonban nem volt nevethetnékje. Mindjárt kitalálta, hogy a púder és a szemöldökfesték az ő komódjából származik, és a harag pírja lassan átütött arca mesterséges fehérségén. Dühtől lángoló pillantást vetett a fiatal csínytevőre, a lány azonban máskorra halasztotta a magyarázkodást, és úgy tett, mintha semmit sem venne észre.

Asztalhoz ültek. Alekszej csak játszotta a szórakozott, elmélázó ember szerepét. Liza kényeskedett, a fogán át szűrte a szót, éneklő hangon beszélt, és csak franciául. Apja minduntalan rábámult, nem  értette, mit akar a leánya, de az egészet igen szórakoztatónak találta. Miss Jackson dühösen hallgatott. Ivan Petrovics azonban otthonosan érezte magát: kettő helyett evett, nagyokat ivott, jóízűen kacagott, percről percre barátságosabban beszélgetett és hahotázott.

Asztalbontás után a két vendég hamarosan hazahajtatott. Grigorij Ivanovics végre kedvére kacaghatott és kérdezősködhetett.

-      Miért tetted így lóvá őket, - kérdezte. – De tudod-e, hogy a púder és a festék egész jól illik neked? Nem avatkozom női cicoma ügyekbe, de a helyedben púderezném magam, persze nem ilyen nagyon, csak finoman.

Liza örült tréfája sikerének, megölelte apját, és azt mondta, hogy majd gondolkodik az atyai tanácson. Aztán felkereste a dúló-fúló Miss Jacksont, hogy kiengesztelje. A miss csak hosszú rimánkodás után nyitotta ki szobája ajtaját, és hallgatta végig Liza magyarázkodását. Szégyellte, mondta Liza, hogy olyan feketén jelenjék meg ismeretlen emberek előtt, és nem mert kérni…meg volt róla győződve, hogy a kedves Miss Jackson megbocsát neki…stb.stb. A miss, miután meggyőződött róla, hogy a lány nem őt akarta nevetségessé tenni, megnyugodott, megcsókolta Lizát, és kibékülése zálogául egy doboz angol festéket ajándékozott neki, amit a lány őszinte hálával fogadott.

Az olvasó sejtheti, hogy Liza másnap a szokásos időben elment az erdei találkozóra.

-      Fiatalúr! Tegnap a mi uraságunknál vótál? – kérdezte tüstént. – Hogy tetszik a kisasszonyunk.

-      Észre sem vettem – válaszolt Alekszej.

-      Kár!

-      Miért?

-      Szerettem volna megtudni tőled, igaz-e, amit beszélnek?

-      Mit beszélnek?

-      Hát hogy én hasonlítok a kisasszonyra.

-      Bolond beszéd! Hiszen az hozzád képest szörnyeteg!

-      Ne mondj ilyet, fiatalúr! Hiszen a mi kisasszonyunk olyan szép fehér, olyan elegáns! Nem is lehet velem összehasonlítani.

Alekszej bizonykodott, hogy szebb ő a világ minden fehér kisasszonyánál, és hogy egészen megnyugtassa, olyan nevetségesen írta le a kisasszonyt, hogy Liza szívből kacagott.

-      De hiába – szólalt meg hirtelen felsóhajtva -, akármilyen nevetséges a kisasszony, én mégiscsak ostoba vagyok, írni-olvasni sem tudok…

-      Hát aztán? – mondta Alekszej. – Ha csak ez a baj! Ha akarod megtanítalak én írni!

-      Igazán? Nem próbálhatnánk meg, csakugyan?

-      Ha akarod, kedves, akár rögtön kezdhetjük!

Leültek. Alekszej ceruzát, noteszt vett elő, és Akulina bámulatosan rövid idő alatt megtanulta az ábécét.

Alekszej nem győzött csodálkozni a lány értelmességén. Másnap reggel már az írást is megpróbálta: a ceruza kezdetben nem engedelmeskedett neki, rövid idő múlva azonban már szépen rajzolta a betűket.

-      Kész csoda! – álmélkodott a fiatalember. – Gyorsabban haladunk, mint a Lancaster-módszerrel!

És csakugyan, a harmadik lecke után Akulina már szótagolva olvasta a Natalja, a bojár lánya című regényt, s az olvasást olyan megjegyzésekkel szakította félbe, hogy Alekszej őszintén csodálkozott, azonkívül teleírt egy lapot a regényből kiválogatott bölcs mondásokkal.

Egy hét múlva levelezni kezdtek. Egy vén tölgyfa odvát kinevezték levélszekrénynek. Nasztya volt Liza titkos postása. Ide, a tölgyfához vitte Alekszej is nagybetűkkel írt levelét, és ott találta Akulina egyszerű kék papírosra írt ákombákomjait. Akulina szófűzése szemlátomást javult, értelme pedig figyelemreméltóan bomladozott és fejlődött.

Időközben Beresztov és Muromszkij új keletű barátsága egyre jobban erősödött, hamarosan igazi barátok lettek, mégpedig a következő okokból: Muromszkij gyakran gondolt rá, hogy Beresztov halála után Alekszej Ivanovics örökli majd a birtokot, és akkor ő lesz a kormányzóság leggazdagabb földesura. Miért ne vehetné feleségül Alekszej Lizát? Az öreg Beresztov pedig, bár kicsit különcnek ( ahogy ő mondta: angolbolondnak) tartotta szomszédját, elismerte, hogy Muromszkij sok tekintetben jeles ember, például igen talpraesett, azonkívül Pronszkij gróf, a híres, befolyásos mágnás közeli rokona, aki még hasznára lehet Alekszejnek, és Muromszkij bizonyára örülne is ( gondolta Ivan Petrovics), ha ilyen előnyösen adhatná férjhez a lányát.

A két öreg olyan sokáig gondolkozott a dolgon, hogy végül egymásnak is elmondták, amit gondoltak, és összeölelkeztek: elhatározták, hogy megteszik a szükséges előkészületeket, és mindkettő munkához látott.

Muromszkijnak nem volt könnyű dolga: hogyan vegye rá a leányát, hogy közelebbről is megismerkedjen Alekszejjel, akit az emlékezetes ebéd óta nem is látott? Úgy látszott, a fiatalok nem tetszettek meg egymásnak: hiszen legalábbis Alekszej nem ment többet Prilucsinóba: Liza pedig, valahányszor az öreg Beresztov ellátogatott hozzájuk, szobájába vonult.

„No de remélem – gondolta magába Grigorij Ivanovics -, ha Alekszej mindennapos vendég lesz náluk, akkor Betsy okvetlenül beleszeret. Ez a dolog rendje. Az idő mindent rendbe hoz.”

Ivan Petrovics kevesebbet aggódott terve sikeréért. Még aznap este behívta fiát dolgozószobájába, pipára gyújtott, és rövid gondolkozás után így szólt hozzá:

-      Mondd csak, Aljosa, miért nem beszélsz olyan régóta a katonaságról? Már nem csábít a huszárdolmány?

-      Nem, kedves apám, látom, nem óhajtja, hogy katona legyek: az én kötelességem pedig az engedelmesség.

-      Nagyon jó – válaszolta Ivan Petrovics. – Látom, szófogadó fiú vagy, örülök neki. Én sem akarlak erőltetni, nem kényszerítlek, hogy rögtön lépj állami szolgálatba: egyelőre szeretnélek megházasítani.

-      Kit kell feleségül vennem? – kérdezte meglepetten Alekszej.

-      Lizaveta Grigorjevna Muromszkaja kisasszonyt! – felelte Ivan Petrovics. – Nem akármilyen menyasszony, igaz-e?

-      Apám, én még nem gondoltam házasságra.

-      Ha te nem, hát én igen, és mindent alaposan meggondoltam.

-      Ahogy akarja, apám, de nekem egyáltalán nem tetszik Liza Muromszkaja.

-      Majd megtetszik. Összeszoktok, megszereted.

-      Úgy érzem, nem tehetem boldoggá!

-      Mi közöd az ő boldogságához? Így tiszteled apád akaratát? Szép dolog!

-      Ahogy gondolja, apám! De én nem akarok nősülni, és nem is nősülök!

-      Nősülsz, vagy kitagadlak! A birtokot meg, Isten engem úgy segéljen, eladom vagy elmulatom, de rád egy lyukas garast sem hagyok. Háromnapi gondolkodási időt adok! És most takarodj a szemem elől!

Alekszej ismerte apját, és tudta, ha egyszer valamit a fejébe vesz, onnan még – Tarasz Szkotyinyin szavaival élve – vasszeggel sem lehet kiverni. De Alekszej is az apja fia volt, és őt sem lehetett könnyen legyőzni. Bement a szobájába, és azon töprengett, hol van tulajdonképpen az atyai hatalom határa. Gondolkodott Lizaveta Grigorjevnáról, az apja ünnepélyes fenyegetéséről, hogy koldussá teszi, és végül Akulinára gondolt.

Most érezte először világosan, hogy szenvedélyesen szerelmes ebbe a lányba. Regényes ötlete támadt: feleségül veszi az egyszerű parasztlányt, dolgozni fog, és megél a maga erejéből. Minél tovább gondolkozott ezen a döntő lépésen, annál kivihetőbbnek találta.

Néhány nap óta az eső miatt szüneteltek az erdei találkozások. Alekszej levelet írt a lánynak a legszebb kézírással és a legvadabb stílusban, megírta, hogy milyen veszély fenyegeti őket, és megkérte a kezét. Tüstént elvitte a levelet a postaládájukba, azután elégedetten lefeküdt aludni.

Másnap korán reggel nagy eltökéltséggel Muromszkijhoz lovagolt, hogy nyíltan beszéljen vele. Abban reménykedett, hogy nagylelkűségére hivatkozva sikerül a maga pártjára állítani.

-      Itthon van Grigorij Ivanovics? – kérdezte, megállítva lovát a prilucsinói kastély tornáca előtt.

-      Nincs itthon válaszolta az inas. – Grigorij Ivanovics már korán reggel kilovagolt.

„De kár” – gondolta Alekszej, aztán megkérdezte: - Hát legalább Lizaveta Grigorjevna itthon van?

-      Itthon, uram.

Alekszej leugrott a lováról, a kantárszárat az inas kezébe nyomta, és bejelentés nélkül bement.

„Most rögtön elintézek mindent! – gondolta, amikor a szalonhoz ért. – Magával a lánnyal beszélem meg a dolgot.”

Belépett…és majdnem kővé meredt! Liza…nem! Akulina, a kedves kis barna Akulina ült az ablaknál, de nem szarafánban, hanem hófehér reggeli köntösben, és éppen az ő levelét olvasta, annyira belemélyedt az olvasásba, hogy észre sem vette a belépő Alekszejt.

A fiatalember nem tudott elfojtani egy örömkiáltást. Liza összerezzent, felemelte fejét, felsikoltott, és ki akart futni a szobából. Alekszej feltartóztatta.

-      Akulina!

Liza igyekezett kiszabadítani magát:

-      Mais laissez-moi donc, monsieur! Mais étes-vous fou? – ismételgette, és elfordult.

-      Akulina! Drága Akulinám! – mondogatta a fiú, és csókokkal borította a leány kezét.

Miss Jackson, aki tanúja volt mindennek, nem tudta mire vélni a dolgot. Most kinyílt az ajtó, és Grigorij Ivanovics lépett be a szobába.

-      Ah! – szólt. – Látom, ti már mindent elintéztetek…

Az olvasó felment az alól, hogy fölöslegesen leírjam a végkifejletet.

Ford.: Gyöngyi László