Lovacska, rozzant, te almásderes,
vékony sörénnyel ékszeres:
szeretem gyeplőd verejtékszagát, -
a zöld fű vérét leheli szád.
Békén vállamra nyomhatod
lecsüggő ajkú, kemény kobakod,
mint bakfis-emlőt. Szép nyugton maradj
csak,
hadd érezzem reszketését nyakadnak.
Örök időkre szomorú lovacska,
gazdáid csíkot égettek husodba.
Légy barátom, miként a jászol ökre,
lépj kunyhómba, és asztalomhoz ülj le.
Ónkorsómból neked inni adok,
s hozzá szénát, friss kenyérabrakot,
fehér cukorral, sóval is etetlek,
s tárt ablakomból lehúzom a mennyet.
Ne ráncold pofád, szemöldöködet,
mindent, mindent odaadok neked4
Sötét az éj: házamból kirekesztjük,
s az esti imát majd elmondjuk együtt.
/Ford.: Rába György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése