Az erdei pojána lengeteg füvében,
hol a vadon mezővé simul hirtelenében,
egy vándor teste fekszik, magának is utált
rom.
Felhőből fellegekbe kószált a világon,
míg egyszer vágya támadt hirtelen bújában,
hogy a végtelen zöldet lélekként bejárja.
Egy fa alatt megállott, s az erdők lidérce
ezererdős szelével szépen utolérte,
szakadatlan virágzás bájával becézte,
lihegő szájak titkos kéjével igézte,
alig-teljesültségek múlásával bűvölte,
és mind beljebb sodorta a zöldbe, a
zöldbe!
És ő loholt mind más-más világok virányán,
ember-voltából lelke s légzése kiválván,
s bogyók oly csengő-bongó csészéibe
gázolt,
és oly páfrány-homályba s oly csend-odukba
ájult,
oly virradatlanságba, hajnaltalan mélybe,
s valahol oly zúgások végső fergetegébe,
hogy száz tavasz ölében, ím, itt van,
kinyúlva,
árnyasan, mint az erdő az erdőn,
zöldbefúlva.
/Ford.: Jékely Zoltán/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése