Google+ Followers

2015. április 20., hétfő

Kuprin: Orgonabokor


Nyikolaj Jevgrafovics Almazov türelmetlenül várta, hogy a felesége ajtót nyisson, aztán kabátját, tányérsapkáját le sem véve, egyenesen dolgozószobájába ment. Az asszony, amikor férje komor arcára, összevont szemöldökére, idegesen beharapott ajkára pillantott, nyomban sejtette, hogy valami igen komoly baj történt. Szótlanul követte. Almazov néhány percig tétován álldogált szobájában, mereven bámult a sarokba. Aztán kieresztette kezéből az irattáskáját, amely szétnyílt a földön: és összefont ujjait dühösen ropogtatva, a karosszékbe vetette magát.

Almazov, ez a nem éppen jómódú, fiatal tiszt, a Vezérkari Akadémia előadásait hallgatta, s most éppen onnan érkezett. Ezen a napon az utolsó és legnehezebb gyakorlati munkát mutatta be professzorának: a műszerek segítségével készített tereprajzot.

Eddig még minden vizsgája sikerült, pedig csaj a Jóisten és Almazov felesége a megmondhatója, micsoda rettentő munka előzte meg mindegyiket! Azzal kezdődött, hogy eleinte a felvételi is lehetetlennek látszott. Almazov minden kísérlete két éven keresztül sorozatosan kudarcot vallott, s csak a harmadik esztendőben sikerült kitartó fáradozásokkal legyőznie minden akadályt. Ha nem áll mellette a felesége, talán sosem futja erre az energiájából, fütyül az egészre. De Verocska nem engedte csüggedni a férjét, tartotta benne a lelket…Megtanulta derűs, szinte vidám arccal fogadni a kudarcokat. A legszükségesebbeket is megvonta magától, hogy megszerezhesse férjének az olcsó, de szellemi munkát végző embernek elengedhetetlenül fontos kényelmet. Szükség esetén másolója, térképrajzolója, felolvasója, vizsgáztatója és jegyzetfüzete volt férjének.

Vagy öt perc telt el nyomasztó némaságban, melyet csak az ébresztőóra jól ismert és rég megunt, egyenetlen ketyegése tört meg: egy, kettő, há-három – két pontos kettyentés, egy rekedt, akadozó. Almazov kabátban, sapkában, félrefordulva ül…Vera ott állt két lépésre az urától, s ő is hallgatott. Ideges, szép arcán szenvedés ült. Végül is ő szólalt meg elsőnek, olyan óvatos gyöngédséggel, ahogy nagybeteg hozzátartozójuk ágyánál beszélnek az asszonyok…

-      Kolja, mi történt a munkáddal? Nem sikerült?

A férfi rántott egyet a vállán. Nem felelt.

-      Kiselejtezték a rajzodat, Kolja? Mondd meg, úgyis közösen tanácskozzuk meg…

Almazov hirtelen szembefordult feleségével, és, mint azok, akik sokáig türtőztették haragjukat, hevesen, ingerülten csattant fel:

-      Igen, igen, hát kiselejtezték, ha tudni akarod. Hát nem látod rajtam? Elvitte az ördög az eszedet…Ezeket a vacakokat – dühösen belerúgott a tereprajzokkal megtömött irattáskába -, ezeket akár eltüzelheted! Kellett neked akadémia! Egy hónap múlva visszamehetek az ezredhez, méghozzá szégyenszemre, csúfosan. S mindez amiatt az átkozott folt miatt…Hogy az ördög…

-      Miféle folt miatt, Kolja? Semmit sem értek!

A szék karfájára ült, s átölelte Almazov nyakát. Az nem tiltakozott ellene, de továbbra is sértődötten bámult a semmibe.

-      Milyen foltról beszélsz, Kolja? – kérdezte még egyszer az asszony.

-      No hát közönséges foltról, zöld festékfoltról. Tudod, hogy tegnap három óráig ébren voltam, mert be kellett fejeznem a rajzot. Gyönyörűen kihúztam, kiszíneztem. Ezt mindenki elismerte. Késő éjszakáig görnyedtem rajta, elfáradtam, remegett már a kezem – és egy foltot ejtettem rá. Méghozzá sötét, sűrű foltot…Megpróbáltam eltüntetni, de még jobban elmázoltam. Gondolkoztam, gondolkoztam, mit csináljak vele, aztán elhatároztam, hogy egy facsoportot festek arra a helyre…Nagyon jól sikerült, meg sem látszott, hogy folt esett oda. Bemutattam ma a professzornak. „Igen, igen, hm…Hanem ezek a bokrok hogy kerültek ide, főhadnagy?” El kellett volna mondanom mindent, ahogy volt. Legfeljebb nevetett volna…Bár ez nem olyan természetű – akkurátus, szőrszálhasogató német. Azt mondtam hát neki: „Ezen a helyen bokrok vannak.” De erre azt felelte:”Nem, nem én úgy ismerem ezt a terepet, mint a tenyeremet: itt nem lehet bokor!” Szó szót követett, hosszasan vitatkoztunk ezen. Sok tiszttársam is jelen volt. „Ha ilyen határozottan állítja – mondta végül a professzor -, hogy ezen a lapályon bokrok vannak, akkor fáradjon ki velem lóháton…Bebizonyítom, hogy vagy hanyagul dolgozott, vagy valami háromversztás léptékű térképről másolta a rajzot…”
-      De miért állítja olyan makacsul, hogy itt nincsenek bokrok?
-      Ó, istenem, hogy miért? Milyen gyerekes kérdéseid vannak! Azért, mert legalább húsz éve ismeri ezt a terepet, jobban, mint a tulajdon hálószobáját. A világ legutálatosabb szőrszálhasogatója, ráadásul német…Egyszóval, előbb-utóbb kiderül, hogy hazudtam, s méghozzá vitatkoztam…Azonkívül…

Miközben beszélt, az előtte álló hamutartóból kivette az elhasznált gyufaszálakat, és apró darabokra tördelte. Amikor elhallgatott, dühösen a padlóra szórta az egészet. Látszott ezen az erős emberen, hogy sírás fojtogatja.

Nyomasztó gondolatokba mélyedve, sokáig ült szótlanul a házaspár. Verocska egyszer csak erélyes mozdulattal felpattant.

-      Ide hallgass, kolja! Azonnal mennünk kell! Öltözködj gyorsan!

Nyikolaj Jevgrafovics olyan fintort vágott, mintha elviselhetetlen testi fájdalom kínozná.

-      Eh, Verocska, ne beszélj butaságokat! Csak nem képzeled, hogy elmegyek mentegetőzni, bocsánatot kérni? Az annyi volna, mint aláírni tulajdon halálos ítéletemet. Ne csinálj ostobaságot, kérlek!

-      Nem, nem ostobaság! – toppantott Verocska. – Senki sem kívánja tőled, hogy bocsánatot kérj…Hanem…ha csakugyan nincsenek ott azok az utálatos bokrok, akkor hát ültetünk, de nyomban.

-      Ültetünk? Bokrokat? – meresztette a szemét Nyikolaj Jevgrafics.

-      Igenis, ültetünk. Ha már füllentettél, jóvá kell tennünk. Öltözz, add ide a kalapomat…A blúzomat…Ne itt keresd, a szekrényben van…A napernyőmet!

Almazov ellenkezni próbált, de hasztalanul. Miközben előkereste a kalapkát, meg a blúzt, Vera sebesen kihúzogatta az asztalok és komódok fiókjait, kosárkákat, dobozokat rántott elő, kinyitotta őket, aztán a földre dobálta.

-      Ez a fülbevaló…De ez nem sokat ér…Semmit se adnak érte…De ez a briliánsgyűrű, ez értékes…Gyorsan ki kell majd váltani…Kár lenne, ha odaveszne. Karperec…ezért is nagyon keveset adnak…Régimódi és elgörbült…Hol az ezüst cigarettatálcád, Kolja?

Öt perc múlva már a retikülben volt minden érték. Vera már útra készen, még egyszer körülnézett, hogy megállapítsa: nem felejtenek-e itthon valamit.

-      Gyerünk – mondta aztán határozottan.

-      De hová? – próbált tiltakozni Almazov. – Mindjárt besötétedik, az én terepem meg majd tíz versztára van innét.

-      Szamárság! Gyerünk!

Almazovék mindenekelőtt a zálogházba mentek. A becsüs arcán látszott, hogy annyira megszokta már az emberi szerencsétlenségnek mindennapos látványát, hogy a házaspár megjelenése egy cseppet sem indítja meg. Olyan megfontoltan és hosszasan vizsgálgatta az elébe rakott tárgyakat, hogy Verocska már-már kikelt magából. Különösen az sértette, hogy a becsüs savpróbát végzett a briliánsgyűrűn, aztán lemérte, és három rubelre becsülte.

-      De hiszen ez valódi briliáns – méltatlankodott az asszony -, harminchét rubelbe került, pedig alkalmi vétel volt.

A becsüs fáradt közönnyel hunyta le a szemét.

-      Nekünk az mindegy, asszonyom. Drágaköveket nem is fogadunk el – mondta már a következő tárgyat dobva a mérlegserpenyőbe -, mi csak a nemesfémet becsüljük fel.

Az ódivatú, elgörbült karperecet ellenben, Vera legnagyobb meglepődésére, igen sokra értékelte. Huszonhárom rubelt kaptak az összes holmiért, jóval többet, mint amennyire szükségük volt.

Mire Almazovék a kertészhez értek, a pétervári fehér éjszaka már kékes tejként áradt szét az égen meg a levegőben. A cseh kertész, az aranykeretes szemüveget viselő, kis termetű öregember, éppen akkor ült vacsorához a családjával. Meglepődve és elégedetlenül hallgatta késői vevőinek szokatlan kérését. Valami misztikus dolgot gyaníthatott mögötte, mert Verocska állhatatos kérlelésére nagyon ridegen felelte:

-      Sajnálom, de éjnek idején nem küldhetek munkásokat olyan messzire. Ha holnap reggel megfelel, rendelkezésükre állok.

Nem volt más hátra: apróra el kellett mondani a kertésznek a szerencsétlen folt históriáját, és Verocska meg is tette. Az öreg eleinte hitetlenül, majdnem ellenségesen hallgatta, de amikor Verocska arról is beszámolt, hogyan támadt az az ötlete, hogy arra a helyre bokrokat ültessen, a kertész figyelmesebb lett, s egyszer-kétszer részvevőn elmosolyodott.

-      No hát mit tehetek – adta be a derekát, amikor Verocska elhallgatott -, mondják meg, milyen cserjékre van szükségük?

A kertésznél található fajták közül azonban egyet se tartottak megfelelőnek. Végül, kénytelen-kelletlen, orgonabokrokat választottak.

Almazov hiába könyörgött feleségének, hogy menjen haza. Verocska követte férjét a város határába, s mialatt a bokrokat ültették, folytonosan a munkások körül buzgólkodott, s hátráltatta őket. Akkor volt csak hajlandó hazamenni, amikor meggyőződött róla, hogy a bokrok körül a gyepkockákat nem lehet megkülönböztetni a lapályban növő fűtől.

Másnap Verocskának nem volt maradása otthon, férje elé indult. Almazov élénk, kissé ugráló lépteiből már messziről sejtette, hogy az orgonabokor-csíny szerencsével végződött…Nem tévedett: Almazov csupa por volt, alig állt a lábán, farkaséhes volt, de az arcán győzelem diadala ragyogott.

-      Rendben van! Nagyszerű! – kiáltotta már tíz lépésről, látva felesége izgatott arcát. – Képzeld, kimentünk a bokrokhoz. Nézte a professzor, nézte, még levelet is szakított róla, rágcsálta. „Micsoda fa ez?” – kérdi. Mondom: „Nem tudom, méltsásuram.” – „Alighanem nyírfa.” Én meg rámondom: „Lehet, hogy nyírfa, méltsásuram.” Akkor odafordult hozzám, még kezet is nyújtott. „Bocsásson meg, főhadnagy. Úgy látszik, öregszem, hogy erről a bokrosról megfeledkeztem.” Nagyszerű ember ez a professzor, és milyen okos! Szinte sajnálom, hogy becsaptam. Az egyik legjobb előadónk. Csodálatos, hogy mennyit tud! És milyen gyorsan és pontosan át tudja tekinteni a terepet – bámulatos!

Verocska azonban nem érte be ennyivel. Almazovnak újabb meg újabb részleteket kellett elmondania a professzorral folytatott beszélgetésből. Verocskát a legapróbb dolgok is érdekelték: milyen arcot vágott a professzor, milyen hangon beszélt az öregedésről, mit érzett közben Kolja…

Úgy lépdeltek hazafelé, mintha rajtuk kívül egy lélek se járt volna az utcán: kézen fogva, szakadatlanul nevetve. A járókelők értetlenül fordultak meg, hogy még egyszer megnézzék a különös párocskát.

Nyikolaj Jevgrafovics soha nem ebédelt még olyan jó étvággyal, mint ezen a napon…Ebéd után, amikor Vera bevitte a teát a dolgozószobába, mindketten egyszerre kacagtak fel, és egymásra pillantottak.


-      Mit nevetsz? – kérdezte Vera.

-      Hát te?

-      Előbb te mondd meg!

-      Én…szamárság! Eszembe jutott az egész móka az orgonabokorral. Hát te?

-      Én is a szamárságon nevetek, én is az orgonabokrokon. Azt akartam mondani, hogy mától fogva az orgona a legkedvesebb virágom…


Ford.: Rab Zsuzsa

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5