Google+ Followers

2015. április 8., szerda

Gelléri Andor Endre: Ifjúsági szamár



Hiába! Nem emlékszem egyetlen télre sem, se a hóra, se a szélre, semmire! Ha azt mondom: ifjúságom…a Nap ragyog. Erős sugarak oldják, bontják a levegőt: a zöld fűvel borított lankák, emelkedők nevetve futnak a láthatárig, ahol ezüstös felhők bámulnak reám. Meztelen karom, nyakam pedig úgy sül a forró napon, hogy az anyám azt mondja, olyan ez az Ottó, mint egy sült malac…s öreg Mámikánk, a cseléd, ki liszttel púderozza az arcát vasárnaponként, a képembe csíp.

-      Ejha! – mondja -, finom falat.

Erre nekem meg kell feszítenem az izmomat, és centimétert kérni, és feljegyezni egy naplóba, amelynek az élén Johnson néger bokszoló muszklimérete van feltüntetve, hogy mennyi centi és hány kiló szükséges ahhoz, hogy világbajnoki izmaim legyenek.

Mondom, sehol sincs árnyék, sötétség. Mintha éjszaka sem lett volna számomra abban a korban. A folyó visszatükrözi a hőséget, és a sugarak fénye nem huny ki emlékezetemből soha.

Én pedig megyek a Bécsi úton, keményen, gyorsan, mintha valami célom lenne. Pedig nincs semmi, csak versenyzek önmagammal. Aztán megállok a Kenyeres utca sarkán egy szemetesládánál, mert egy kerítés mögött három leány hajlong, kukucskál kifelé. Nevetnek, s én gondolom, mit nevetnek ezek – megyek arrébb, mikor egyszerre az egész lelkivilágom elmosolyodik, s tudja a csoda, hogyan, de nekem is nevetnem kell. Ők erre még jobban nevetgélnek. Ekkor az egyik kék ruhás leány kinyitja a kerti kaput, és bátran megnéz. Majd kihajlik a két barátnő is, és ők is megnéznek. Állok, mosolygok, gondolom, bolondok, mit bámultok rajtam? – Erre, mintha eltalálnák a gondolataimat, becsukják a kaput, ráfordítják a zárat, s mennek egyik a másik után, fel a kertoldaba bújó veranda felé. Haladnak kék, fehér és piros ruhában, lebújnak a veranda homályába, a zöld vadszőlőlevelek mögé, s mintha én már semmi sem lennék, az egyik hímez, a másik valamit ír, a harmadik kibontja a haját, és fésülködni kezd. A kékruhás fésüli a szőke haját, s a foga közé veszi a hajtűt. Megcsavarja kis kontyba a haját, mintha fiatalasszony lenne, s amint ezt csinálja, hirtelen azt mondja a benső hangom: - Szeretem. – S erre közelebb utazik hozzám a képe, mintha rám lehelne, rám nézne melegen. Aztán a káprázat elhágy, és én veszettül szerelmes vagyok. Vagyis azonnal fellépek a városi szemetesládára, a kezem a hátam mögé vetem, s ringatom testemet, mint valami brigadéros. A szememmel beszélek, pedig ilyen távolságból nem lehet látni a tekintetet, és azt se tudom, hogyan szólítsam meg őt, akit oly nagyon szeretek. Hintázom magam, közben alattam elgördülnek a téglásszekerek, kétkerekű úri kocsik, sőt rám köszön apám borbélya is, akinek minden haja szála ősz már, de a bajuszát koromfeketére festi. Én pedig nem tudom, mit csináljak. Hintázzam-e tovább magam, mint egy brigadéros, tartsam –e hátul összefonva egybezsibbadt ujjaimat? S egyáltalában, szálljak-e le a városi szemetesládáról, s próbáljak meg választottam felé közeledni? Majd ha ilyen módon elérem a kerítést, és becsöngettem, mivel kezdjem, mit mondjak, mit akarok, kit keresek?

Nagy, igen nagy problémák voltak ezek akkor! Egy rossz szó, egy sértő válasz vagy ügyefogyott kopogtatás, s vége mindennek! Hirtelen egy sovány kutya tűnt elém, amint ügetve futott utcáról utcára, szagolgatva itt és ott, s aztán ismét továbbügetett, és e pillanatban rájöttem, hogy ez a szegény, hetekkel ezelőtt látott kutya a szerelem bolond vándora volt, és ilyenné válhatok én is, ha most butára nyitom a számat.

Leszálltam hát a városi szemetesládáról, s kettőt-hármat köhögtem, hogy a torkom nyitva legyen. Megnyomtam a kilincset is, noha biztos voltam abban, hogy a hölgyecskék lezárták az imént. Aztán jobbra néztem, mintha várnék valakit onnan, pedig amonnan nem látszott más a fényövezte úton, mint a lengyel szódagyártó kordéja s ő maga, amint ezüstös hajjal, furkósbottal a szamara mellett ballagott. Ez a szamár nagy kedvencem volt, mert olykor meg-megállt egy kocsma előtt, s utána a gazdája hiába űzte, hogy menjen tovább, csak állt, reszkette a bőrét a súlyos furkósbotcsapások alatt, de nem mozdult, bár a gazdája magyar, német, lengyel nyelven nógatta. De egyszer csak a szamár fülére szállt egy picike légy, s az elkezdte egymásba törölgetni az ujjacskáit, vagy a szárnyával azt mondta, hogy süsüsü…s erre a szamár mintha megőrült volna, futni kezdett, s az ezüsthajú gazdája utána a furkóssal, s a szódásüvegek négyszögű ketreceikbe zárva, a rázástól összekoccanva, hasas üveghangon röhögtek. Sőt egyik-másik szódásüveg még pisszentett is egyet, sőt volt egy szódásüveg, amely kacagtában szétpukkadt.

Erre a szamaras fogatra nézdeltem, s valahogy a lengyel szódás, valamint a szamara látása felbátorított.

Csöngettem a hölgyecskéknek azon a kis harangon, amely ott függött a veranda árnyékában. S a kékruhás hölgy elindult felém, a hosszú margaréták, mint a kopasz agglegények, meg-megfogdosták szoknyáját, a zöld füvek is utána-utánahajoltak, csókolgatva szép, barna lábszárait.

Megállt a kertajtóban, s oly vékony volt a szemöldöke. Pillái, mint a hajlékony tündérlándzsák, rám szegeződtek, s mögülük, mint két külön élőlény, a szeme nézett rám.

-      Tetszik? – kérdezte, s e szó szisszenésétől rögtön tudtam, hogy hegyes lehet a nyelve vége, nem olyan gömbölyű, mint általában, hanem kígyóeredetű. S a fogai, bizony, mintha egymás kezét fogó, táncoló porcelán babák lennének. Nagy baj nem érhet – gondolta a szívem -, elmondok neki mindent, kérdezem, akar-e a feleségem lenni? Mást nem is kérdezek elsőre, a többit majd aztán.

-      Hát – mondtam, és sohasem hittem volna, hogy ilyen kőgombóc legyen egy szó.

Nagyot sóhajtott, s ebből rögtön láttam, hogy igen okos, finom elméjű lehet, s jóságosan gunyoros. Ó, éppen nekem való.

-      Melyik iskolába jár? – kérdem.

-      Most…a semelyikba – és kinevetett.

Hű, de mérges lettem.

-      Ne tessék nevetni – mondtam pipacsosan.

-      Nem nevetek – felelte oly visszahúzódó, engedelmes hanggal, mint aki nem akar velem haragot, hanem rémlésem szerint inkább az örök szerelmet.

-      Ugyanis láttam itt magát – kezdtem el.

-      Csakugyan? – kérdezte, s már ismét olyan gúnycsiklandós volt a hangja.

-      És hogy én miért jöttem ide – folytattam titkosan -, azt találja ki.

Hát ennél jobbat igazán nem mondhattam volna neki. Amennyit mostig értek a női nemhez, arra való hivatkozással is csak helyeselhetem, hogy ilyen fondorlatosan, a női rejtélykedvelést kielégítően tettem fel a kérdésemet. Hogy ő találja ki, mert akkor legalább nem kell nékem megmondanom.

Olyan fülledt, lázas, sőt süket állapotba kerültem, annyira csak a kékruhás lányka válaszára hegyeztem a füleimet, hogy meg sem hallottam, hogy mögöttem kordékerék recseg, s megreszketnek ama előbb látott szódavizes üvegek is. Nem láttam, amint a lengyel szódás éppen a hátam mögött fogta a szamara fülét, s cibálni akarja arrébb. Csak arra eszméltem fel, hogy a kékruhás lányka szája felnyílik, kiömlik rajta a féktelen röhej, „hühü”, s megint csak azt neveti, hogy „hühühü”, és erre kiröpülnek társnői a verandáról, s azzal ők is elkezdik „hihihi, hühühü”, s mikor kérdezni óhajtám: min kacagnak úgy a tisztelt hölgyek, egyszerre csak keservesen, hogy majd megreped a fülem, beleszól a női kacajba a szamár azzal, hogy „i-i-iááá!”.

Megfordulok, s a szamár merevgörcsben direkt csak engem néz, az orrlyuka felém reszket, hajlott fogait nékem mutatja, s mind a négy lábát megfeszítve, újból azt nyögi: „i-i-iááá!”. Nekem ordítja, kizárólag az én tiszteletemre.

A lengyel pedig a furkóst forgatja, és morog rám fekete fogakkal, és a lányok kacagnak, a szamár pedig egyre rám ordít, emberek gyűlnek, ismerősök, látják, miképpen állok itt három lánnyal szemben, hátam mögött a boldogtalanul ordító szamárral.

Pirulok, ellépek a kerítéstől, a kaputól, hol egy angyalt véltem látni, aki kék ruhában sétált felém a fű között. Megyek, ó, csak ordíts, nyomorult szamár, csak nevess, utcai nép, csak kacagj, női nem, ó, csak ne szeretném őt annyira, kinek még a nevét sem tudom. A homlokomról dűl a veríték, bemegyek a hűvös lépcsőházba, még a csontjaim is szomjasak, s ezért hát a vízvezeték alá tartom a számat, s úgy iszok, úgy hűtöm magam, hogy majdnem a csap is lecsúszik a torkomon. Majd a magányos pincelépcsőre ülök, öklömre támasztva csalódott fejem, nézem a méla homályt. Nézem, és fáj, rettentően fáj először a szívem. Nézem a pincelépcső-homályt, és látom a dárdás pillákat, a két élőlényű szemet, egymásba fogódzott, táncoló, csillogó fogsorát. Ah, az egész sorsom a sír fenekén! Pénteken születtem, ah, balsorsnak leszek mindültig a fia! Megszerettem, megvallottam volna, együtt éltünk volna, míg csak együtt meg nem haltunk volna. S ekkor jön a lengyel szürke szőrű szamara, és belekiált, és jön még két kisasszonyka is, és kikacag. És jövelnek emberek, marhák, utcai járókelők, állatok, nevetnek, gúnyolódnak, kacagnak, s tolongnak majd este anyámhoz, hogy az Ottó, mi a fene, már udvarol?

Sokáig hevertem éberen. A Hold Napot játszott akkor éjjel, csak gyöngyszínűbben, hidegebben. Hosszasan sírtam, s közben megettem egy vederke szilvát, amit lekvárfőzéshez hozott haza anyám. Ha e pillanatban nagyon undorodtam az élettől, a világtól, akkor kiköptem a magot, ej, egye fene, majd összesöpri a Mámika cselédünk, ha pedig azt hittem, hogy holnap jóra fordulhat minden, akkor óvatosan, gyengéden egy tányérra raktam a szilvamagot. Aztán felmondtam magamnak minden más által írt verset, s úgy éreztem, hogy valamennyi mű az enyém, s felkeltem hajnalban, hogy egyik költőnk művét papírra vessem mint sajátomat. Majd a hajnal rózsafénye mellett megpróbáltam lerajzolni a két csillogó szemet, kicsit később az orrocskáját, majd az ajkát, amelyet bűnös hajlamból meg is csókoltam a néma papíron.

De később, mikor megkívántam az álmot, s ezzel a szenvedélyem is lohadóban volt, hirtelen meghallottam a szamár jerikói trombitáját, s ettől szerelmem márványfala leomlott, s búsan áthúzta tündérem szemét, száját s az orrocskáját is. Majd eszembe jutva egy leírás, hol a csalódást enyhíti a pipázás, elhoztam a konyhából lábhegyen nagyapám pipáját, a számba vettem, majd meggyújtottam. Nemsokára, mintha a pipa kék füstje felemelt volna, míg az ágyam nem tudott követni, nyilván, mert vasból voltak a lábai. Aztán a pipafüst, mint egy kék színű mackó, elkezdett a hasamban gurigázni, majd elrohant a fejemmel toronyiránt, s egyáltalában e büdös pipafüst szárnyán tagjaim szerteszálltak, de én csak szívtam rendületlenül, míg egy hányinger kiverte számból a pipámat s amit egyébként is benne talált.

Reggel mint egy savanyú káposztából egyberakott boldogtalan lény ültem az asztal mellé. Anyám mosolygott, jó álma volt neki, s én e mosolyért szörnyen haragudtam rá. Drága apám szintén jókedvű volt, s őrá is nehezteltem. Mint férfi, érthetné, érezhetné a másik férfiú baját.

Sündisznóként elmentem. A szemetesládához mentem, mogorván, rémes gondolatokkal.

Vártam, a lábaim elzsibbadtak a várakozásban, a sok nyugtalan gondolat, mint a tű, ki akarta szakítani az agyam falát. Egyszer csak vállon érintettek engem, s az egyik kislány volt az a három közül. A fehérruhás.

-      A Nánikát várja? – kérdezte, mint a róka.

A szívem magasat ugrott. Ó!

-      Mert már elutazott. Hazavitte a papája – fejezte be csipkedve a lány.

Lebiggyedt a szám – de nem sírtam.

-      Hát aztán? – mondtam, és könnyedén zsebre dugtam a kezem. – Na és aztán? A kisasszony talán azt hiszi, hogy ez a hír érdekel? Ugyan!

Fütyülni kezdtem…S fütyülve mentem el az első szerelem elől…furcsa szerelem volt. Egy szamár ordított mögöttem.






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5