Google+ Followers

2015. április 29., szerda

Jókai Mór: A lőcsei fehér asszony


(…)Kinn az ácsok szekercéje csattog, akik a vérpadot építik.

Pedig milyen szép derült az ég.

És neki már holnap meg kell halni. Meghalni gyalázatos halállal, hóhér pallosától, bámuló néptömeg látványosságául.

Mit tegyen? mit mondjon?

Egy emlékezetébe jutó szó borzadoztatá végig a lelkét.

Mikor a vén apja elbocsátá őt az útra azokkal a veszélyes levelekkel, így szólt hozzá:

„Ha pedig teneked valaha az az átkozott gondolat támadna a lelkedben, hogy ügyünket, amit rád bízék, elárulod: amely pillanatban ez a gondolat megfogamzott, abban a pillanatban oltsa ki az Isten a te fiadnak az életét!”

Ha az ilyen átokmondásnak foganatja volna!

Még nem tudott kiszabadulni az örvényből, mely lelkét magával sodorta.

Vissza-visszatette azt a pecsétes írást az üvegszekrénybe: meg-meg elővette, újra elolvasta.

Végig-végig járta a hangos szobát, nagyokat ijedve magamagától, ha a tükörbe tekintett.

Este lett az idő, midőn újra zörögtek ajtaján, Pálffy János tért vissza, a lelkészt is hozta magával.

A lutheránus tiszteletes fiatal ember volt, csak segédlelkész még: maga az esperes, a győri pap nem jöhetett, holmi akadályok miatt. Ő maga is be volt börtönözve perduellio vádja miatt, amit ráköltöttek az ellenségei, egy hirtelen került ifjú teologus suppletálta addig.

Jámbor, alázatos fiú volt, arca halvány, teste sovány a sok tanulástól: az egyik válla is magasabban áll, mint a másik, a sok írás miatt.

Juliánna összerezzent, mikor a hozzá lépő káplán arcába tekintett.

Pelárgus volt ez.

Pelárgus, aki ellen hét vármegye tart hajtóvadászatot, s aki azalatt, Luther Márton bő kantusában, azt az asszonyt jő vigasztalni a börtönébe, aki az egész összeesküvés terhét az ő fejére halmozta.

Reszketett minden tagja az asszonynak.

-      Isten malasztja szállja meg lelkedet! – szólt kenetteljes hangon az ifjú.
Juliannát nem bírták a lábai, leroskadt térdére.

Ítélő bírája vagy őrangyala érkezett-e most meg?

Pelárgusnak egy fekete táblás imakönyv volt a kezében. Ezt elébb a jelenlevő főúr elvette tőle, és ugyan átvizsgálta, nincs-e benne valami eldugott cédula vagy a margóra írt jegyzet? Nem talált benne semmi gyanúra méltót, s visszaadta neki az imádságos könyvét.

Az ifjú aztán felnyitotta azt egy helyen, s odanyújtá a könyvet, így kinyitva, a térdeplő asszonynak.

Amint az beletekinte az imakönyvbe, egyszerre ráhanyatlott az arcával, s elkezdett hangosan zokogni.

A könyv e fejezetnél volt felnyitva:

„Imádkozás egy megholt gyermek mennyei üdvéért.”

Megholt a gyermek! Ez volt az utolsó fonál, ami a világhoz kötötte, most ez is elszakadt.

Pelárgus azért jött élte veszélyeztetésével, hogy ezt hírül adja.

És a szíve közepén talált anyának még csak jajgatni sem szabad, még csak azt sem mondhatja:”Szegény kis pulyácskám! szegény kis árvácskám: de nagyon siettél! énnekem de nagy fájdalmat okoztál!” Nem szabad jajveszékelni, hogy el ne árulja az izenethozót.

Ott lehet már a függőpecsétes pergamen! Ragyoghat már az a gyermeknév az aranytól! Ha a szemei nem ragyognak többé!

-      Fordulj Isten színéhez, leányom – rebegé Pelárgus. – Az ő irgalma minden földi fájdalmat meggyógyít.

Juliánna letörlé könnyeit, s aztán csendesen, magában végigolvasá a megholt gyermek mennyei üdvéért könyörgő imát.

Akkor összecsukta a könyvet, s visszaadta a káplánnak. Pelárgus azt mondá, hogy csak tartsa meg azt: keresse benne vigasztalását.

A főúr azért volt ott, hogy a lelkész és az elítélt közötti szóváltást ellenőrizze és följegyezze.

Nem sok följegyeznivalója volt.

-      Szabad-e izenetet küldenem az én lelkem jó uramnak a káplán úr által?

-      Teheti.

-      Kérem tiszteletességedet, ha összejön vele, mondja meg az én egyetlen édes jó uramnak, hogy a szívemben nem lakozott soha senki rajta kívül: s amit vétettem ellene, bizony megbüntetett érte az én lelkem.

-      El fogom neki mondani.

-      Ha pedig az én édes uramatyámmal találkozik kegyelmed… - Itt a szavába vágott a főúr.

-      - Azzal ugyan a káptalan úr nem fog találkozni, mert az elszökék vala, a sáfrány illatot megérezve, Lengyelországba.

Juliánna megkönnyebbült szívvel sóhajta fel. Tehát az atyja megszabadult.

Az állelkész kézszorítása mondott néki valamit. (Találkozni fogok vele. Tudom, hogy mit mondjak neki.) – Hát a kisfiának nem izen kegyelmed semmit? – kérdezé a főúr.

-      Annak azt izenem…- rebegé az asszony… - hogy nemsokára együtt leszünk, megdicsőülve mind a ketten, s aztán soha el nem veszítjük többé egymást.

Ezután a káplán részesíté a nőt az utolsó úrvacsorában, amit magával hozott.

Akkor felállt a nő térdéről, s odafordult a főúrhoz.

-      Kegyelmes uram. Én Isten kezébe tettem le sorsomat. Lelkem kész megtérni mennybéli uramhoz. Semmi szavam nincs többé földön lakó urakhoz.

A főúr elszörnyedve kiálta fel:

-      Te makacs, megátalkodott asszony! Menj hát vesztedbe, ahová indultál!

Juliánna a káplánhoz szólt még.

-      Holnap hajnalban kísérni fog még tiszteletességed utolsó utamon.

Ezzel bezárult rá az ajtó.

Magára maradt.

Semmi tusakodás nem volt már a lelkében. Ha a kedves fiú elköltözött, mi van még ezen a világon szeretni való?

Áhította már a halált.

Elővette az imakönyvet: de nem tudott belőle mást imádkozni, csak azt az egyet. A többinek nincs semmi értelme ránézve, csak ennek az egynek.

Úgy találta ott a hajnal, ébren, imádkozva.

Már éjfél után elfoglalta a katonaság a tért, négyszögsorfalat képezve, a külső tért ellepte a népség.

A hóhér és legényei elfoglalták a vérpadot.

Kitekintett az ablakon. Látta maga előtt a piacot, a vérpadot. Nem rettenté meg semmi többé.

Hisz mi az az emelvény? A Jákob lajtorjája, mely az égbe vezet.

Mi az a fényes kivont pallos? A mennyország kulcsa!

Mik azok a hóhérlegények a zöld ruhákban? Az Úr angyalai, akik az utat egyengetik.

Mi az a fekete kocsi odalent azzal a daróctakaróval? Az Éliás tűzszekere.

Elvesztette már a halál minden félelmességét. Nem kívánatos a nap feljövetele többé!

Ütheti az óra az utolsó negyedet.

Készen várták.

Tompa dobpörgés mellett jött elő a hivatalos gyászkíséret közepette alabárdosoktól közrefogva az elítélt. Szép, sűrű, sárga haja magasra volt feltűzve a fején, hogy azt ne vágják le, ő maga feltűzi olyan szépen, hogy nem fog akadályul lenni.

Olyan fennkölt tekintettel járult előre, mint egy rózsakirályné, akit megkoszorúzni visznek, fél karjával Pelárgus vállára támaszkodva s az imakönyvet kebléhez szorítva.

A vérpad lépcsői elé érve még egyszer megállították, hogy a törvényszék jegyzője az ítéletet felolvassa előtte, az egész nép hallatára.

Az ítélet felolvasása után megfogta a kezét a törvényszék ítélőmestere (Győr megye alispánja), s utolsó kísérletet intéze hozzá:

-      Szerencsétlen asszony! Térj lelkedbe, és valld meg a tisztes igazságot. Kegyelem vár érte!

Juliánna elrántá a kezét.

-      Ne vesztegessük az időt. Sietek. A fiacskám vár!

S azzal minden másra-támaszkodás nélkül, gyorsan felhágott a vérpad lépcsőin, s nyájasan üdvözölte a bakót, leült a számára odatett alacsony tölgyfaszékbe, az imakönyvet pedig odaadta a kísérő káplánnak.

A hóhér egy ollóval levagdalá nyakáról azokat a göndör aranyfürtöcskéket, amik művészetének akadályul szolgálnának. Pelárgus azokat mind összeszedegette, s elrakta az imakönyvébe.

Valamennyi dob elkezdett pörögni a téren, „fiacskám! jövök már!” suttogá az asszony: valami villámlott a fényes napsugárban, s már akkor ott volt, ahová vágyott.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5