1
Elnyugszik a bajnok. Zord homloka rémlik:
halmon eke-hullám, szántás feketéllik:
már őszül a tölgyfa, ázott busa bálvány,
beléje karolva hétszínű szivárvány.
Jöszte, arany dárda, felhőn kiszögellő!
Kergeti a záport kopó-inu szellő.
Szunnyad a vén bajnok. Míg álma fereszti,
álmát a világnak tajtéka befesti...
Búborék-alakok gyülekezve kelnek,
habjai a benső, álomi tengernek,
játszva szelid szűzet, daliát, vad rémet,
hajdanként mutatván, mit nem ád az élet.
Alattuk a mélység végtelen örvénye
horpad a homályba, fodrosúl a fénybe,
testtelen imbolygás tág űrben lebegve,
valóbb a valónál: lélek tiszta kedve.
Hullámok, hullámok lengedezve szállnak,
tükrei kékségnek, öblei homálynak,
csigázva, gyöngyözve, bukdosva rogyásig,
elalél az egyik, iramlik a másik -
Hej, méz-ölü róna! hej, bor-hasu hegylánc!
soha táncot ehhez foghatót te nem látsz:
rokolyák lengése, csizmák dobogása
sellő-vigalomhoz csak dér kopogása.
Alszik az ősz bajnok, piheg, mint a gyermek,
álmának habjai zengőn feleselnek
és palota épül a puszta bestédből,
ráfészkel a napfény, tornya égig ér föl.
2
Dőlve éji menny falára
messze villog Rezi vára,
szikla-csontváz koponyája:
cenk Ser bolgár ottan mulat,
fáklyák tüze ver rőt lyukat
a fekete éjszakába.
Padka végén az egérke
álmos, félig szúny, de mégse,
tej-képébe fut a vére:
mennyi tudja, egy se mondja:
szakállak és kelyhek sorja,
üszköt ver a fáklya széle.
Kapu alja mintha forrna:
társzekerek, húzva, tolva,
döngenek, szinte a pokolba...
"Pedig, pedig cenk Ser bolgár!
óvna tőled a szent oltár,
hogyha emberséged volna!"
"Itt vagyok én...új leventéd...
nem vonlak már, gyere önként,
elfeledjük, ami történt..."
Deszka reccsen, rogy a korlát,
mint ha fészek ejt fiókát,
lenn a vár-árok vet örvényt.
Suttogás száll hajnaltájra:
"E vígságnak nagy az ára..."
Mind, akár ha lába fájna,
cenk Ser bolgár maga ropja,
forgószélben szénaboglya,
beledermed Rezi vára.
Eldől a láng, sötét minden,
tócsa terül, ital nincsen,
szolgák dúlnak kinn a kincsen,
törnek a telt társzekerek,
az egérke ott pityereg,
vörös kakas kél a szirten.
És azóta Rezi vára
téli szélvész citerája,
boszorkányok kéjtanyája,
éji lidérc fenn ha gyúlad,
cenk Ser bolgár ottan múlat...
Régi mese régi fátyla.
3
Tisztelt egybegyűlt közönség! -
Vagy lám, senki sincsen itt,
hogy dézsából rája öntsék
egy vers összes rímeit?
Akkor hát: te szent magány!
all inexportable et magne,
kinek hátát egy se látja,
ha perlője, ha barátja,
lélek-sivatagba sejk,
szú-vezér and as you like:
nem bírsz nem figyelni énrám,
ich spendiere dir poémám.
S hogy ez explicatio
vajjon invocatio,
vagy csak dedicatio:
döntse el a ratio.
De a sok szóból elég:
valamit már, úgy hiszem,
mondanom is illenék:
mert én ugyan felteszem,
hogy a tisztes és kopott
szóknak éden-állapot,
ha görögnek fel-alá s
hasmánt, mint a vízfolyás,
nyűg nekűl - hisz gondolat
oly sok járt a toll alatt,
fenkölt eszme-lángverés,
hetven horgú érvelés,
tarka-barka tünemény,
hogy a szédült szók evégett
nem bánnák el az ürességet:
ah, de hátha (gond biz'e')
valaki még elolvassa
s rám szól academice,
mint a szél a szélkakasra:
inkább kezdem szép mesém:
jobban mondva, kezdeném,
s közben elfütyült fejemből...
4
Fordul az ég maga fenségében,
fordul a föld maga inségében:
egy-virágnak kelyhe, szirma,
egy-törvénye az esztendő,
mellyel a szegény veszendő
általfogni bírja.
A Teremtő egy élettel áldott,
le nem tépem azt a szép virágot,
aki bölcs, ám többre jusson,
én az illatát ha érzem,
s olykor ujjam is bevérzem,
mint oktondi asszony.
Félszáz évig az idő ha zordúl,
az emberfő téliebbre fordúl:
üres tökhéj botra tűzve,
ajkatlan száj, merev orca,
mint egy gyermek kése karca
vettetik a tűzre!.
Izzik a menny, izzik a medence,
a temető száz égő kemence,
vérző tetem a kereszten,
rög a dunna, sár a párna,
mégis mindnek örök álma
a jóságos Isten.
/Forrás: Weöres Sándor: Tizenegy szimfónia/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése