Google+ Followers

2015. április 19., vasárnap

Kuprin: Éjjeli ibolya



Közép-Oroszországban van egy csodálatos virág, amely csak éjjel virágzik a nyirkos, mocsaras vidéken, és pompás tömjénillata szokatlanul megerősödik, amikor szél támad. Ha pedig letépik és vízbe teszik, reggelre kellemetlen bűzt áraszt. Egyáltalán nem rokona a szerény ibolyának. Éjjeli ibolyának az ízléstelen nyaraló hölgyek és a művelt vendég dámák nevezték el. A parasztok a különböző falvakban többféle, kifejező elnevezést adtak neki, de már mind kihullott a fejemből, s azért én is éjjeli ibolyának hívom ezt a virágot.

A parasztok nem használják sem gyógynövényként, sem díszítőül pünkösdkor vagy esküvőn. Egyszerűen szinte észre sem veszik, és nem szeretik. Néhol azt tartják, hogy az erős szagú virág a lótolvajokkal, a varázslókkal és a boszorkányokkal van kapcsolatban, a népszokások tanulmányozói azonban még nem jártak ennek a végére.

Különös és valószínűleg hihetetlen históriát mesélt nekem az éjjeli ibolyáról Makszim Iljics Trapeznyikov szaratovi és caricini földmérő, aki testi-lelki jó barátom és okos, józan, komoly ember.

Akkoriban gőzhajón fölfelé utaztunk a Volgán, kámai kecsegét és szurai rákot falatoztunk, és nem tudtuk mivel agyoncsapni az időnket: az éjjeli ibolya témáját pedig egy hét-nyolc esztendős leányka sugallta, aki az egyik kikötőben, apró csokrokba kötve, fürgén árulta ezt a virágot.

-      Igaza van – mondta a barátom -, úgy hiszem, senki sem tudja a népi nevét, vagy igen hamar elfelejti. Ami pedig az ibolyaszínt illeti, ezt az orosz nép egyáltalán nem ismeri, és sehol sem használja. A lilát még érti az orgona miatt, de azt sem úgy, hanem orgonyának hívja. Eszerint az „éjjeli ibolya”  virágnevet is tanult emberek találták ki. De hogy miért terjedt el oly általánosan az orosz föld kerekségén, ezt bizony – mi tűrés-tagadás – én sem tudom megmagyarázni.

De hallgassa csak meg, amit most elmesélek erről a virágocskáról. Csodálatos história. Ha másvalaki, kívülálló beszélné el, én semmi esetre sem hinném el, hanem azt mondanám: „Hazudik a fickó, el akar szédíteni, lyukat beszél a hasamba.” De éppen arról van szó, hogy mindannak, amit most elmondok, figyelmes szemlélője, cselekvő szereplője és úgyszólván szánalmas áldozata voltam. Ne hörpintsünk ki egy korsócska zsiguli sört? Hogy felfrissítsük a torkunkat? Kitűnő söröcske van errefelé.

Nos hát: elvégeztem a moszkvai geodéziai főiskolát, és földmérő mérnökként kerültem ki, kitűnő diplomával és aranycímeres sapkával. Azonnal Caricinba utaztam, a kedves papához és mamához, a szülői fészekbe. Apámuram munkás élete alatt háromszáz gyeszjatyina földecskét meg egy félemeletes faházat szerzett a járásunkban, gyümölcsöst és remek veteményeskertet telepített, málnással meg csinos kis virágoskerttel is, ahol a kedvenc rezedája virított. Egypár vadászkutyát tartott: két szettert, kant meg szukát: már a tizenkettedik nemzedék volt. A pitvarban különféle halászeszközök álltak, mindenfajta halfogáshoz. Nos, valóságos földi paradicsom, ha még a házi befőtteket és pálinkákat is hozzávesszük. Ó, istenem! Micsoda öröm megérkezni a kedves, meleg, atyai házba, címzetes tanácsosi rangban szolgáló komoly, tekintélyes férfiként, aki előtt fényes jövő áll! Hiszen az én apácskám egész életében földmérő volt, és csak nemrég érdemelte ki a kormányzósági földmérő rangját. Pályáját azonban igen régen, még a múlt század hatvanas éveinek a végén, a parasztok felszabadításának időszakában kezdte. Örvendezve csodálta meg aranydíszítésű, zöld egyenruhámat, tökéletesített asztrolábiumomat és az iránytűs felmérésekre szolgáló Zeissobjektíves teodolítomat. Apácskám, régi földmérő lévén, leginkább ezen az objektíven lepődött meg (valóban nagyszerű volt), és álmélkodott: „Istenem, hová fejlődött a modern technika! Hiszen ez már nem is földmérő készülék, hanem valóságos teleszkóp az égitestek megfigyelésére. Bocsásd meg szerénytelen kérdésemet, kedves Makszimuska: mibe kerülhet az üvegcsiszoló művészet e remeke?”

Azt válaszoltam, hogy a teodolit árát nem tudom, mert nem vásároltam, hanem a záróünnepélyen maga ai igazgató ajándékozta nekem, példás magatartásomért és kiváló előmenetelemért.

Ekkor anyácskám is kicsit elpityeredett a szülői meghatottságtól.

-      Nos, - mondta – milyen jól és szépen eligazította az Úristen, hogy apád a saját házában pihenheti ki becsületes, szorgos munkáját, te meg az örökölt apai hivatalt és szolgálatot a magad vállára veheted. Mi pedig most kiváló menyasszonyt keresünk neked. Nálunk a Volgán-túlon, bőven akad efféle kincs: okosak is, szépek is, dolgosak is, meg gazdag hozományuk is van.

Apám azonban ekkor gyengéden félreszólította szeretett hitvesét.

-      Várj csak, anyácskám. Lassabban az agarakkal. Makszim feleségéről még korai tanakodni. Hiszen csupán húszéves. Hadd futkosson nálunk a szabadban, egyék-igyék kedvére, a főváros levegője után hadd szívjon egy kis friss levegőt, ismerkedjék, vadászgasson, halászgasson – aztán Isten majd csak megsegít. Fogadd el emlékül az én pompás puskámat, Makszim, én már öreg vagyok ahhoz, hogy vadászni járjak. Éppen eleget pufogtattam.

Meg kell jegyeznem, hogy a hivatallal járó zárkózott remeteélet után szenvedélyesen rákaptam a vadászatra, mint korhely a borra. Naphosszat cserkésztem. Állandó kísérőm, sőt talán tanítómesterem, Ivanov állatorvos volt ( vezetéknevében az I betűt hangsúlyozta), mohó, fáradhatatlan, tapasztalt vadász, aki kitűnően értett a puskatöltények készítéséhez, és azelőtt apám kedvenc vadásztársa volt. Gyakran három-négy napra is elmentünk hazulról, és ilyenkor Agata, édesanyám kulcsárnője és jobbkeze a háztartásban, némi ennivalót csomagolt a vadásztáskánkba, ha megéheznénk, meg egy kis papramorgót is tett belé, hátha megfázunk a mocsárban. És jóval hajnal előtt útnak indultunk.

Különös: már vagy tíz éve ismerem ezt az Agatát ( igazi neve Agafja volt, mama azonban a jó hangzás kedvéért Agatának keresztelte el), mindig láttam, amikor ősszel vakációra hazajöttem, de azután Moszkvában sehogy sem tudtam visszaemlékezni az arcára, hangjára, alakjára. Amolyan csendes, hallgatag, takaros, sápadt teremtés volt, és a szemében valami megfoghatatlan, furcsa csillogás.

No de most már rátérek az elbeszélésem tárgyára. Egy ízben Ivanovval a távoli mocsarakban sárszalonkára meg pólingra vadásztunk, és meglehetősen messzire vetődtünk hazulról, úgyhogy a társam is már ugyancsak forgatta a fejét, mert nem ismerte a vidéket. Azután valahol nyugat felé néhány alig-alig látható facölöpöt vettünk észre. Ivanov azt mondta:

-      Úgy rémlik, ezt a helyet ismerem. A tavaszi árvizek miatt ez a kunyhó facölöpökre épült, ma azonban már valóságos romhalmaz, és egy öreg cigányasszony lakik benne. A fehérnép szerint állítólag varázsló. Mi ketten, tanult emberek lévén, az efféle asszonyi locsogásban nem hiszünk, de mégis megpróbálhatjuk. Menjünk oda, teánk van, vizet majd forralnak. Elfáradtunk, bőrig áztunk a mocsárban, jót tesz majd ez a kínai bájital.

Elindultunk. Odaértünk. Valóban rozzant kunyhó volt, négy lábon állt. Lakója egy nagy orrú, fekete, füstös képű vénasszony: cigánynak látszott. Tüzet rakott, rézüstben vizet forralt. Befőztük a teát, jócskán ittunk, és a vén boszorkányt is megkínáltuk. Akkor rám nézett, és így szólt:

-      Add ide a kezedet, nagyságos úr, hadd jósoljak neked.

Ivanov felmordult:

-      Kergesse a pokolba az átkozottat.

De a cigányasszony már megkaparintotta a kezemet.

-      Ó, szép, fiatal nagyságos úr – mormolta -, boldog és gazdag leszel. A jobb oldaladon egy fekete ember áll, aki sok gonoszságot akar művelni veled, de te ne félj tőle. Egy fiatal csinos leányzó néz reád folyton. Sokáig fogsz élni, nyolcvanéves korig…

És más efféle, szokásos cigány zagyvaságot. Tizenöt kopejkát adtam neki. De tovább zaklatott:”Aranypénzt tégy a markomba, kedves jó uraság, és akkor én igazi-valódi egyiptomi jövendölést mondok neked.” Addig zaklatott, míg végül adtam neki fél rubelt. Mire megint a cigány mondókáját hajtogatta. Eluntam. Már távozni készültem, de ő csak hadarta a magáét. Feltettem a sapkámat és a puskámat is a vállamra akasztottam, de belém csimpaszkodott:

-      Ide hallgass, drágalátos uraság. Tudom, akad a tarisznyádban egy kis jóféle vodka. Adj nekem egy kicsinyke pohárkával – és akkor igazi, hétpecsétes titkot árulok el neked…Hogy mitől kell félned, és mitől kell óvakodnod. Ez már a koporsód lezártáig biztos és csalhatatlan lesz.

Mitévő legyek? Töltöttem a vénasszonynak egy pohár pálinkát. Nagy gyönyörűséggel kiszopta, nem evett rá egy falatot sem, és így szólt:

-      Legjobban a ló- és a macskaszemtől óvakodjál, fiatal uraság, meg az illatos éjszakai fűtől, és még jobban a teliholdtól. És most szerencsés utat kívánok neked. De ha valamikor megbetegszel ettől a három gonosz bajtól, akkor jöjj el a kunyhómba, és én biztos ellenszert adok.

Elmentünk s ezen a napon tovább nem vadásztunk: amikor pedig hazaértünk, Ivanov folyton a cigányasszony miatt gyötört:

-      Jobb ötlete nem is lehetett volna, minthogy pálinkával itassa ezt a pokolfajzatot! Eh, maguk fővárosi tudósok!

Másnap reggel eleredt az eső, és sokáig tartott. A vadászatról le kellett mondani: napközben olvastam, este pedig vagy a társaskörben vinteztem, vagy egy kis térben szüleimmel preferánszoztam.

Magam sem emlékszem, mikor volt, hogy hirtelen kimondhatatlanul meglepődtem Agata szemén. Úgy rémlik, az asztalnál történt. Véletlenül Agatára pillantottam, s észrevettem, hogy a szembogarában valami különös, szelíd fény izzik. Ahogyan a fejét forgatta, zöldre, pirosra, lilára meg ibolyaszínűre vált. A szem ilyen fényjátékát sötét helyiségben, lovaknál és macskáknál tapasztaltam. És most, ebben a pillanatban, mintha először vettem volna észre Agatát, akit már jó néhány éve ismertem, de szinte nem is láttam. Egy csapásra magasabbnak, karcsúbbnak tűnt, s nyugodt, ráérős mozdulatai magabiztosabbak lettek. Hány éves lehetett, nem tudtam megállapítani. Harminc? Harmincöt? Negyven? Alsó ajkán időnként szapora, apró remegés futott át. Sohasem nevetett, és nem is mosolygott: de ha nyájas, kellemes hangulatban volt, arca valahogy hirtelen megenyhült kis időre, és vonzóvá vált.

Egyszer édesanyámtól Agata életsorsáról érdeklődtem, de csak rendkívül gyér tájékoztatást kaptam:

-      Agata (igazi nevén Agafja) egy részeges, elszegényedett kisnemesnek és cselédlányának a törvénytelen gyermeke, akit kegyelemből a házunkba fogadtunk. Kiskora óta háztartási munkára tanítottuk, és előbb elemi, azután középiskolába küldtük. Egészen rendes kislány volt: szorgalmas, engedelmes, értelmes, hálás az iránta tanúsított jóságért: azután, amikor tizenegy esztendős volt, egyszerre csak elillant valahová, hogy még nyomára sem lehetett ráakadni. Egy év múlva visszajött. Kiderült, hogy egész idő alatt a cigányokkal kóborolt. Beállít, és keserves könnyekre fakad: „Bocsássanak meg nekem, az isten szerelmére, és fogadjanak vissza. Soha többé nem okozok szomorúságot.” No, hát mit tehettünk? Visszafogadtuk. Telt-múlt az idő, és mi nem győztünk gyönyörködni Agatában, nem telünk be a dicséretével: valóságos csodalény nevelkedik a házunkban – ért a kézimunkához, elsőrendű szakácsnő, istenfélő, szelíd, okos, talpraesett, vidám…És mi történt? Egyszer apáddal asztalhoz ültünk, és Agatát is ebédhez hívom. Úgy lép be, mint akit leforráztak: feje lecsügged, szeme a földre mered. „Hát téged mi lelt?” Ő meg alig hallhatóan így felel:”Jótevőim, adják az engedélyüket, hogy a belogorjei kolostorba menjek, és felszenteltessem magam apácának.” Uramisten, ki látott ilyen csodát! Minden erővel lebeszéltük: „Ugyan, miért is mennél te zárdába, hiszen csupán tizenhat éves vagy. Miféle szörnyűséges bűnöd lehet, amelyet imádsággal akarsz levezekelni?...és a többi. De hiába: megmakacsolta magát, akár az ökör, reggel kendőbe bugyolálta nyomorúságos fehérneműjét, és eltűnt. Őszintén sajnáltuk, de hát mit tegyünk, ha egyszer rájött a lányra a bolondja?

Hány év telt el, anyácskám nem emlékezett: talán hét, talán nyolc: és képzelje csak, egyszerre megjelent a mi Agatánk. Térdre borult, a homlokát a padlóhoz verte:

-      Bocsássanak meg nekem, megrögzött tévelygőnek, utoljára, legutoljára folyamodom a kimeríthetetlen, angyali jóságukhoz. Istenre és a szent evangéliumra esküszöm, hogy ez volt az utolsó, legutolsó szökésem. A mai naptól egészen koporsóm bezárultáig hűséges és őszinte rabnőjük leszek nemcsak önöknek, hanem utódaiknak is…és más efféle, és a többi.

S azóta csendesen, engedelmesen, szótlanul, tisztelettudóan éldegél minálunk: valóságos kolostori apáca. Sőt valami alázatos viaszgyertya-, tömjén – és kenetszag árad belőle.


Hamarosan én sem méltattam figyelemre a csendes Agatát, mint egy bútordarabot, vagy még pontosabban, mintha egyáltalán nem is lett volna a házban: s a hosszú pillái alól olykor fellobbanó különös láng sem töltötte el csodálkozással és nyugtalansággal. Abban az időben, szüleim rábeszélésének engedelmeskedve, már komolyan gondolkoztam a megfelelő partiról. A helyi viszonyokhoz képest remek kérőnek számítottam: fiatal, egészséges, jóképű, művelt voltam, mérnöki pályán működtem, bécsi keringőt, mazurkát, krakowiakot és pas d’Espagne-t táncoltam, és tűrhető franciasággal dirigáltam a négyest. No meg a papácskám összekuporgatott vagyona. Néhány szép és gazdag hajadont már ki is szemeltem…De ekkor ördögi szerencsétlenség szakadt rám…

Már elfelejtettem, melyik évben történt, csak arra emlékszem, hogy egy június végi pénteken volt. Kibírhatatlan forró nap, amilyen még nálunk, a Volgán túl is ritkaság: csak késő este tudtunk teli tüdővel lélegezni. Megfürödtem, megvacsoráztam, kimentem az elvadult, nyirkos kertbe, leültem egy padra, és teljesen kigomboltam a hétköznapi ingem gallérját. Ó, micsoda gyönyörűség volt a rekkenő nappali hőség után beszívni a friss, illatos, hűvös levegőt! Sötétedni kezdett, előgördült a hibátlan szélű, óriási, kerek, ezüstös, sápadt hold. Valahol felcsillantak a reszkető, apró szentjánosbogarak. A kertre sápadt, bűvös ragyogás borult. Könnyed lépéseket hallottam. Agata jött: tetőtől talpig halványzöld fényben úszott.

-      Engedje meg, hogy egy kicsit leüljek maga mellé, Makszim Iljics – mondta remegő hangon.

Odább húzódtam.

-      Tessék, kérem. Nézze, milyen gyönyörű az éjszaka.

-      Valóban gyönyörű – válaszolta Agata. – Csodálatos. Fogja ezt a csokrot, magának hoztam, pompás illata van.

Mámorító, izgató, hívó illat csapta meg az orromat, és ugyanakkor a lábamon éreztem Agata forró kezét. Még sohasem tapasztalt, heves vágyakozás futott végig egész testemen, talpamtól a hajam száláig. Éreztem, hogy minden ízemben reszketek, ő pedig halkan beszélt, s lehelete súrolta az arcomat:

-      Ha tudná, Makszim Iljics, mennyire ragaszkodom az egész családjukhoz! Mennyire szeretem mindnyájukat! A papáját, a mamácskát, és magát is szeretem. Szeretem, szeretem, szeretem! Ó, Makszim Iljics, én legszívesebben egész életemben a maga rabnője, a maga kutyája, a szőnyege, a lábtakarója lennék! Ó, milyen szörnyen szeretem magát! Ha az egészsége vagy az öröme érdekében oda kellene adni az utolsó csepp véremet, az egész testemet, sőt örök kárhozatba dönteném a halhatatlan lelkemet – én boldogan odaadnám mindenemet!

Nem, erről az éjszakáról szavakkal nem lehet beszélni! Sütött az arcátlan, varázslatos hold, a szerelmesek kerítője, a holtak barátja, az alvajárók pártfogója, bódítóan illatozott az éjjeli ibolya és Agata őrülten vágyakozó teste, szembogarában zöld és piros fények villóztak…Reszketve feküdt meztelen mellemen, s így beszélt:

-      Sok éven át egyetlen álmom volt: hogy megcsókoljam a szádat, megcsókoljalak, és nyomban meghaljak.

És megcsókoltuk egymást. Magasságos egek, micsoda csók volt! Úgy éreztem, hogy forog alattam a föld, és megőrülök. Ő pedig elragadtatással suttogta:


-      Még, még, még…

Hajnalban tértem vissza a szobámba. Lábam rogyadozott, fejem zúgott, minden izmom sajgott, kezem reszketett, arcom égett.

Anyám bejött hozzám, és megkérdezte:

-      Mi van veled, Makszim? Rád sem lehet ismerni.

Így feleltem:

-      A hőségtől van, szörnyű forró nap volt.

Ő pedig azt mondta:

-      Nem, ez nem napszúrás. A hold igézett meg. Eredj hamar az ágyba. Az alvás mindent meggyógyít.

Lefeküdtem. Éjszaka bejött hozzám Agata, reggeltájt pedig én lopóztam be hozzá a félemeletre. Így ment ez minden nap, minden órában, mindig. Éheztünk egymásra, és sohasem teltünk be egymással.

Ördög tudja, miként tanulhatta meg ez a kietlen zugban született és nevelkedett nő ezeket a legszemérmetlenebb, legrafináltabb szerelmi fogásokat és perverz ötleteket, amelyekre most visszaemlékezni is restellek. Akkor azonban valami boldog és kéjes pokolban éltem, s láthatatlan, vékony acélszálak fonták át testemet. Mint örömteli tébolyban élő őrültek, nem gondoltunk semmi egyébre, csak a szerelmünkre. Messziről megismertük egymást: hangról, járásról, szagról, megismertük – és feltartóztathatatlanul repestünk egymás felé, hogy újra megittasuljunk a tombolásig felszított szenvedélytől. Minden bokor, hombár, istálló, pince és épületszárny hajléka volt szerelmünknek.

Agata egyre szépült és erősödött, én pedig örömmel rohantam a pusztulásba. Elcsigázott külsőmmel csontvázhoz hasonlítottam, lábam reszketett járás közben, étvágyamat elveszítettem, és emlékezőtehetségem annyira cserbenhagyott, hogy nemcsak a tudományomat és a tanítóimat felejtettem el, hanem néha apám és anyám neve sem jutott eszembe. Csak a szerelemre és a szerelmesem képére emlékeztem.

Furcsamód a házban senki sem vette észre arcátlan, kétségbeesett, féktelen szenvedélyünket. Vagy a vakmerő szeretőknek valóban titkos védőszellemeik vannak? Az én kedves anyácskám a finom szülői ösztönével azonban már régen kitalálta, hogy bennem valami ördögi erő viaskodik. Rávette apámat, hogy szórakozás és kikapcsolódás végett küldjenek Moszkvába, ahol nemrég nyílt meg a hatalmas, országos kiállítás. Én nem szállhattam szembe szüleim e kedves és jóindulatú kívánságával, s elutaztam. Nyizsnyij-Novgorodban azonban olyan kínzó, állati vágyakozás fogott el Agata után, olyan kegyetlen szenvedély rohant rám, hogy hanyatt-homlok felugrottam a legelső alkalmas vonatra, és eszeveszetten hazaszáguldottam: lóhalálában beállítottam, hetet-havat összehordtam apának és anyának, és aztán úgy éltem a szülőfészkemben, mint egy bélpoklos eretnek. Szégyen és lelkiismeret-furdalás marcangolt. Hányszor akartam már kezet emelni magamra, de inamba szállt a bátorság, sajnáltam a szüleimet, főképp azonban Agata kísértése csábított az életre. Ekkor aztán az én önfeláldozó anyácskám erélyesen nekilátott, hogy kibogozza azt a bűvös gombolyagot, amelybe én olyan szégyenletesen belegabalyodtam. Először Ivanov állatorvost vette elő, akivel azelőtt állandóan vadászni jártam. Az szíves örömest segített, ahogyan csak tudott. Pontosan és részletesen elmesélte, miként tértünk be a cigányasszonyhoz, hogyan jósolt az nekem a sorsomról, és tanított ki, mitől kell félnem és óvakodnom, és meghagyta, hogy baj esetén hozzá forduljak, s ő elűzi a rontást. Akkor anyácskám engedelmesen elment a cigányasszonyhoz, és sokáig beszélt vele. Távozóban egy huszonötrubeles bankót nyomott a jósnő markába, de az nem fogadta el. „Istenes dologban segítek – mondta -, ezért nem jár pénz.” Édesanyám utoljára a székesegyházi esperest, Gavril atyát kereste fel, aki koros és szent életű pap volt. Az esperes áldását adta és kioktatta.


Eljött Gábriel arkangyal napja. Anyácskám erre a napra házi ájtatosságot rendelt. Az egész háznépet a kis fogadószobába hívta, Agatát is. Engem meg kitanított, hogy mit tegyek és mondjak. Annak rendje-módja szerint elvégezték az istentiszteletet, s a papaság eltávozott. Akkor édesanyám halkan és nyomatékosan beszélni kezdett, s komolyan nézett Agatára:

-      Kedves Agatánk, te sok éven át házunk hűséges barátja, a mi dolgos és türelmes segítőtársunk voltál. És mi azt gondoltuk, már megelégelhetted, hogy nyájainknak őrzője légy, s ideje, hogy saját házad és gazdaságod legyen. Ebben a pénztárcában, amelyet most neked átadok, egy kis földdarabra szóló adásvételi okmány meg a berendezkedéshez szükséges pénzösszeg van. Mindezt a férjem adja, én pedig húsz fészekalja csirkét, libát, kacsát és pulykát. Makszim fiúnktól a szükséges bútorokat kapod, emlékül pedig egy Moser-készítményű aranyórát. Add oda Agatának, Makszim.

Odaadtam az órát, egy utolsó pillantással elbúcsúztam Agatától, s láttam, hogy halálsápadt lett. Akkor anyácskám fogta a szenteltvíz szórót, és a jelenlévőket meghintette szent keresztelővízzel, jómaga pedig megindító fohászt mondott az Istenanyához:”Tekints le a mennyekből dicsőséges Istenanya, az ő vad testi elvakultságukra, és csillapítsd lelküknek szomját…”

Hát így végződött. Agata még azon az éjszakán eltűnt a házból, senkitől sem búcsúzott el, az ajándékba kapott pénzből és holmiból semmit sem vitt magával.

Örökre nyoma veszett. Anyám pedig halottainak jegyzékébe felvetette Agafokleját, Isten gyötrődő és szenvedő szolgálóleányát, s minden istentiszteleten és esti ájtatosságon imádkozik érette…

Ford.: Gellért György

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5