Forró nyár: fele útját járta meg a
nap az égen,
lankadt tagjaimat lágy kerevetre
vetem.
Félig nyitva zsalum, félig leeresztve
a függöny.
Mint mikor az erdőn lombba szürődik a
fény,
vagy mikor eltünt a nap, s halk
árnyakkal jön az alkony,
vagy mikor oszlik az éj: csöndbe
dereng a szoba.
Illik az ily halk fény, ha szemérmes
látogatót vársz:
a remegő lánykát merni tanítja az
árny.
Íme Corinna bejő, öltözve rövid
tunikába:
kettős hajfonata rejti nyakának ívét:
így mehetett hajdan nyoszolyája felé
Semirámis,
így a hires Láis dús szeretői elé.
Ritka szövésü finom tunikája, nem
sokat árt az:
mégis tépte kezem, s védekezett a
leány,
védekezett a kacér, noha győzni
percre se kívánt,
s végre mohón önkényt adta föl a
diadalt.
S ó mikor ott állott ruha nélkül
előttem! alakján
szomjas szemem nem lelt egy makulányi
hibát.
Mily vállat láttam! mily dús karokat
tapogattam!
mily dagadón idomult emleje ujjam
után!
S csókvert melle alatt mily tündöklő
sima hasa nyult!
Mily buja, dús csípők! Mily fiatal
deli comb!
Mit soroljam el egyenkint? Nem volt
hiba benne,
s minden szépségét meztelenül ölelém.
Gondolhatni a többit…Lankadtan
pihentünk már…
Ó csak bús nyaraim sok dele volna
ilyen!
/Ford.: Babits Mihály/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése