Google+ Followers

2015. május 13., szerda

Ion Creanga: Ion Roata apó és Cuza fejedelem



Azok között a legtekintélyesebb parasztok között, akik 1857-ben a bojárokkal, püspökökkel és az ország metropolitikájával együtt részt vettek a moldvai Ad-hoc Diván gyűlésein, ott volt Ion Roata apó is, egy becsületes és tisztességtudó ember, amilyen általában a legtöbb román paraszt. Csak annyi, hogy Ion Roata, mivel sokat látott és sokat tapasztalt az életben, nemigen adott az urak szavára, és egy kicsit csípős volt a nyelve: vagyis kereken megmondta mindenkinek – legyen az bárki -, ami a szívén feküdt. Ilyen a paraszt: nem ér messze az esze. S mivel Ion Roata apó paraszt volt, mint mondtam – noha kiérdemelte, hogy most a bojárok között lehetett -, semmit sem titkolt el abból, ami a lelkét nyomta.

Az Ad-hoc Diván tagjai között akadt minden rendű és rangú bojár: kisebb is, nagyobb is: öregebb is, fiatalabb is: műveltebb és kevésbé művelt, ahogy az akkori idők magukkal hozták. Ez utóbbiak közé tartozott Alecu Forascu, akit másképpen Tololoiunak hívtak, Grigore Cuza s még néhány hozzájuk hasonló. Ezek ragaszkodtak őseik szokásaihoz, minden ünnepnapon ott ültek a templomban, az istentiszteletet áhítattal hallgatták végig, együtt énekeltek, s együtt olvasták a miseszöveget a kántorokkal és papokkal: nagy napokon pedig, hogy nyugodt lélekkel vigadozhassanak, megosztották falatjukat az árvákkal, özvegyekkel és más szükséget szenvedőkkel, ahogy szüleiktől és nagyszüleiktől látták. Így cselekedtek, amíg éltek, Isten bocsássa meg bűneiket, s nyugosztalja őket ott, ahol vannak, mert igen-igen jószívűek voltak.

De térjünk vissza az Ad-hoc Divánhoz. Itt, mint minden hasonló gyűlésben, sok szó esett, nagy viták folytak. És ez természetes is, hiszen a jelen harcolt itt a múlttal a román nép legigazabb és legszentebb ügyéért: az egyesülésért.

A fiatal bojárok, akik már kiskoruktól fogva külföldön nevelkedtek, francián és németen, a múlt becsmérlői voltak, s ugyanakkor a legszájasabbak. A régiek beszédje, viseletje és gondolkodásmódja már nem volt ínyükre. Ezért egyesek nekihevülésükben az öregeket „berozsdásodottnak, hálósipkásoknak, kísérteteknek” nevezték, s mindennek, ami csak az eszükbe jutott – a neveltetésüknek megfelelően: hiszen műveltek voltak, vagy mi!...

Szó se róla, az öregek között is akadtak faragatlanok. Néha mikor feldühödtek, ők is a fiatalabbak orra alá dörzsöltek egyet s mást, „bonjouristáknak, párbajhősöknek, nadrágosoknak, ütődött fejüeknek, pöffeszkedő jövevényeknek” titulálták őket, akik elrugaszkodtak a vallástól, megrontják a nyelvet, és semmibe veszik a hagyományokat. Ilyen heves elvi összecsapások zajlottak le az öregek és a fiatalok között az Ad-hoc Divánban, bár ezek is, azok is az egyesülés mellett voltak. Csakhogy az öregek feltételekhez szerették volna kötni az egyesülést, a fiatalok pedig feltétel nélküli egyesülést akartak, amint hogy így is történt.

De mindez semmi volt azokhoz a harcokhoz képest, amiket Alecu Forascu urasággal vívtak egyes fiatalok. Ez nem sokat teketóriázott, egy-kettő lehordta őket, és hol azt vetette szemükre, hogy nem tudnak helyesen beszélni románul, s elkorcsosítják az ősi nyelvet, hogy már senki sem érti: hol meg azt, hogy:”abban fondorkodtok, hogy béklyót tegyetek a kezünkre”: hol azt vágta oda, hogy: bármilyen kis egyezségre lép az ember valakivel, igyekszik megállapodni vele, s nem megy bele úgy vaktába – mert egyszerű: az írás beszél. Majd azt hajtogatta, hogy: „Amióta a külföldet bújjátok, eladtátok a vallásotokat, a nyelveteket, a szíveteket, sőt még parasztjaitok szeretetét is: és amilyen nemtörődömség uralkodik nálunk, ahogy szórjuk a pénzt minden semmiségre, maholnap oda jutunk, hogy nem lesz mit eladnunk – s ahogy én látom, nincs már messze ez az idő. Kérdezzétek meg szegény elhagyatott parasztjaitokat, mondják meg ők: tudják-e vajon, hogy ki a gazdájuk? Olyanok szegény emberek, mint a senki kutyái. Aki hamarább kél fel, az az úr a faluban, kínozza és hajtja őket, mint a barmokat. Éljen az urhatnámság, éljenek az idegenek, mert bízzuk csak rájuk magunkat, a tönk széléra juttatnak ők mindent!” Máskor pedig ilyeneket mondott: „Jaj annak az országnak, amelyik a fiait idegenbe küldi!” Meg hogy: „sok beszéd szegénység”: és ha ők így veszik a dolgokat, hát csináljanak, amit akarnak, mert ő inkább hazamegy: otthon a lovai úgyis  istenszeriben vannak, s a marhák bőgnek az éhségtől, mert hát olyanok a béresek, keveset törődnek a gazda dolgával. És így tovább, ki tudja még mi minden effélét össze nem hordott. Csak az kell, hogy az öregek rád olvassák a bűneidet, és ítéletet mondjanak feletted a maguk módján, mert akkor már nincs szükséged papra!...Hát így az öreg Alecu Forascu.

De most más jön sorra.

Egy nap, mikor az egyik bojár – az említett fiatalok közül – éppen javában szónokolt, íme csak Roata apó is kinyitja a száját:

-      Legyen olyan jó, nagyságos úr, beszéljen egy kicsit egyszerűbben, hogy értsünk mi is valamit, mert megmondom, úgy ahogy van, én egy kukkot sem értek az egészből.

Akkor az egyik bojár hirtelen szembefordult Roata apóval, s így szólt hozzá parancsoló, rosszindulatú hangon:

-      Hát ugyan biza, mi nagy szükséged van arra, hogy megértsed, te sültparaszt! Ha idejöttél, fogd be a lepcsesedet, mert hazamegyünk innen, s akkor csak bízd rám! – senki nem veszi le rólad, amit reád rakok. Hallj oda, az arcátlanra! Amaz – nyolcvanezer holdas birtokos, ez meg itt egy nyomorult senki egy sirinka földdel, s nézd, hogy szájal itt mellettem!

Ion Roata apó, a lelke mélyéig megsértve, így válaszolt ekkor könnyektől fojtott hangon:

-      Jól van, nagyságos úr, ha nem volt ínyükre, hogy mi is értsünk valamit abból, amit itt elmondottak, akkor minek hoztak minket ide, hogy csúfot űzzenek belőlünk? Hej, nagyságos úr, nagyságos úr! Hatalom van a kezében, azonkívül szomszédom is – így jól tudom, mi vár reám, szegény részesparasztra, ha hazatérek innen a gondok és bajok közé. De ne tessék haragudni, ez a mi paraszti tenyerünk, ezek a tövistől összeszurkált, megkérgesedett kezek, így, ahogy látja őket, ezek tartják el magukat annyi, de annyi idő óta, ezeknek köszönhetik, hogy bőségben és kényelemben élnek. S mégis: ha bárki jövevény ebbe az országba beteszi a lábát, maguk azonnal védelmükbe veszik, és közönyösen nézik, hogyan szívja ki a vérünket is, hallgatnak és felkarolják őt! Csak bennünket, igavonó állatokat szeretnek úgy, hogy megfojtanának minket egy kanál vízben. Maguknak mi már sohasem leszünk mások, csak sültparasztok, nyomorultak, barmok…Bocsássa meg az Isten, s bocsássanak meg maguk is, de valóban így van. Megszokták, hogy a mi paraszti kezünkkel kaparják ki a gesztenyét…s mégis mi vagyunk azok, akiket egyre sanyargatnak.

-      Aranyba kellene foglalni minden szavad. Ion apó, szívemből beszéltél – szólt akkor Alescu Forascu uraság. – Boldog vagyok, hogy együtt lehetek veled. Mintsem egy bonjourista egy marék tudománnyal, inkább egy paraszt egy szekér ésszel!

E szavaktól sokan találva érezték magukat: s a szóban forgó bojárt – mintha leforrázták volna. Alexandru Cuza ezredes pedig odament, és barátságosan kezet fogott Ion Roatával.

Végül is sok heves vita után kihirdették az egyesülést. A képviselők pedig hazatértek, mindenki a maga otthonába.


Néány évvel azután, amikor egyszer Cuza fejedelem Bukarestbe tartott, útközben kiszállt Agiudban. Itt, mint ahogy illik, az uralkodót hatalmas tömeg fogadta.

Az emberek közt, akik ha kellett, ha nem, egymás hegyén-hátán tolongtak, a sokaság feje fölött csak feltűnt egy papírdarab, amint valami karóra tűzve ide-oda lebegett. Cuza fejedelem azonnal tudta, hogy az csak egy szerencsétlen panasztevő lehet, intett hát, hogy nyissanak utat neki. Nemsokára öreg parasztember vetette térdre magát előtte, könnyben úszó szemmel csókolta meg a kezét, s átnyújott néki egy mindkét felén teleírt papírlapot.

-      Nézzünk oda! Ion Roata apó, az én régi barátom és küzdőtársam az Ad-hoc Divából! Ez aztán a meglepetés! Kelj fel, Ion apó, s mondd el nyugodtan a panaszod. Bántott valaki?

Ion Roata apó, amikor látta, hogy Cuza ezredes annyi idő után sem felejtette el és ilyen szeretettel fogadja, hangosan felzokogott, s kérte, hogy olvassa el az írást.

A fejedelem útra készen állott, az írás pedig terjedelmes volt, ezért hát így szólt hozzá szelíden:

-      Mondd el szóval, amit akarsz, Ion apó, úgy jobban megértem.

Akkor Roata apó magához térve meglepetéséből, így kezdett panaszkodni:

-      Fényességes Nagyurunk! Amióta az Ad-hocban elkövettem azt a hibát, nincs egy nyugodt napom az én hatalmas szomszédom, egy nagy-nagy birtok tulajdonosa miatt, akit Nagyságod is jól ösmer. Sose hitte volna szegény fejem, hogy egy olyan nagy úr, egy olyan teméntelenül gazdag és tanult úriember, belekössön az ilyen magamfajta szegény emberbe néhány meg nem gondolt szó miatt, ami akkor elkeseredésemben valahogy kicsúszott a számon. Adjon az Isten neki egészséget és minden jót, de erősen megtépázott vagyonomban és becsületemben egyaránt. Higgye meg Nagyságod, én sem voltam utolsó a velem egy sorban élő emberek között. De amióta hazaértem, örökké csak rajtam a bojár, üldöz-hajszol a legkülönbözőbb módon.

Legelőször is meghagyta a béreseinek, találjanak ürügyet rá, hogy koldusbotra jutassanak engem. S ezek a felelőtlen, gonosz emberek – ők maguk személyesen vagy mások segítségével – ördögi módon el is követtek mindent, hogy jószágaim rámenjenek, ha csak egy lépésnyire is, az urasági birtokra, s így azon a címen, hogy kárt tettek benne, irgalmatlanul elpusztítsák őket. Ma lelőtték a disznaimat, másnap a teheneket és az ökröket, harmadnap lovacskáimat: a következő napon pedig fogták a juhaimat, s úgy ahogy voltak, az egészet beterelték az udvarba. Elképzelheti Nagyságod, mi volt az én fejemen!

Egy idő után aztán, amikor láttam, hogy nem szűnnek meg garázdálkodni, valahogy összeszedtem a bátorságomat, s elmentem panaszra a bojárhoz. S a bojár jó szó helyett arcul köpött, ott a szolgák és a többiek szeme láttára, hogy azt hittem, rám szakad a mennybolt a szégyentől! S a tetejében még meg is fenyegetett, hogy ha még egyszer beteszem a lábam az udvarba, deresre huzat és megkorbácsoltat. Így aztán, Nagyuram, néhány év alatt kiforgattak mindenemből, s elvették a becsületemet is, ami pedig a legdrágább volt nekem a világon!

Amíg beszélt az öreg, a fejedelem mozdulatlanul hallgatta, s egyenesen a szemébe nézett. S amikor befejezte, két tekercs Napóleon-aranyat csúsztatott a kezébe, és így szólt hozzá jósáosan:

-      Fogadd el tőlem, Ion apó ezt a kis ajándékot: még viseld a nyomorúságot egyik napról a másikra, majd csak megsegít a Fentvaló. A bojárt pedig bízd csak az Istenre, mert ő nem ver bottal.

Roata apó szeme újra megtelt könnyel, s miután köszönetképpen megcsókolta a fejedelem kezét, így szólt sóhajtva:

-      Hát a szégyennel, Nagyuram, hogyan leszünk?

-      A szégyennel így leszünk, Ion apó – szólt a fejedelem, s ott, az egybegyűlt sokaság szeme láttára jobbról is, balról is arcon csókolta az öreget. – Menj, Ion apó, s mondd meg a falubelieknek, hogy ahol a bojár leköpött, ott megcsókolt az ország fejedelme, s letörölte a szégyent.

Ford.: Kiss Jenő

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5