Fenn csillagok fénye aranylott,
kinéztem az ablakon,
s a postakürt szava hangzott
a távoli tájakon.
A szívem lángra lobbant:
ó, ki utazna velem
- gondoltam el titokban -
e pompás nyári éjjelen.
Két ifju legény közelgett
ott a hegy oldalán,
daluk fölverte a csendet.
Miről is szólt? Talán
száz szédítő meredekről,
hol a lomb zúg szüntelen,
s hol a forrásvíz sebesen dől
le az erdei éjjelen.
S szólt szobrokról is az ének,
s kertekről, hol busa fák
lombján átsejlik a kőzet,
s holdfényes paloták
ablakáról, ahol olykor
lánynép fülel éberen,
s alvó kutak vize mormol
a pompás nyári éjjelen.
/Ford.: Kálnoky László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése